Szilvi olvas

Státusz

2012-01-28T15:31:00.007+01:00

.
Az egész ott kezdődött, hogy elkezdtem a karcokat nem olvasni a Molyon egy hülyeség miatt. Most ott tartok, hogy elég keveset vagyok már ott és már olvasni is alig van kedvem.
Viszont még mindig foglalkoztat ez a dolog, ami azért jó, mert mi lesz velem könyvek és könyves banda nélkül??? Csak már nem érzem magam függőnek és ez jó (kíváncsi vagyok meddig tart :D).
Most úgy érzem, hogy a kellemes és ideális megoldás a könyvesblogok olvasásához való visszatérés lesz, ami az utóbbi 1 évben nagyon leamortizálódott és még kedvem is van hozzá.

Pletyka

2012-01-17T16:33:00.005+01:00

Pletykaéhes népség: bezzeg a könyves posztjaimat nem olvastátok :D
Bezzeg nekem meg nagyon nem hiányoznak a karcok, bár a hipochondriám érezhetően rosszabbodott, mióta többet foglalkozom magammal :S

Moly - mi történt?

2012-01-11T16:49:00.006+01:00

.
Valami történt, de mi? Valószínűleg mindenkinek más, de miért pont most, így kb. egyszerre?
Nem mintha olyan nagy baj lenne, mert annyi minden más jó van. De azért kicsit az, mert volt egy jó hely...

De igen,ha belegondolok, tkp világos. Túlnőtte magát, valóban. A munkahelyemmel is ez volt. Meg az sem tesz jót az embernek, ha túllép egy bizonyos korosztályon. Nem tudok és nem is akarok a 20 évesekkel (tisztelet a néhány kivételnek) mit kezdeni. Tudom, ez gáz, és öregszem, azt jelenti :D

Retro-Molyt szeretnék, azt hiszem :D

Happiness

2012-01-08T11:57:00.001+01:00

2011 - a felfedezések éve

2011-12-29T16:32:00.025+01:00

.
Most még van időm és nem tudok elszakadni :D
Szóval egyre kevesebbet olvasok minden évben, mert ugye meg is untam meg az idő is kevesebb és várhatóan nem is lesz több.
Viszont elmondhatom, hogy bár mennyiségileg kevés, de annál jelentősebb volt ez az évem minőségi szempontból, ugyanis soha ennyi jót nem olvastam még és nem fedeztem fel ennyi szívemnek kedves írót.

A felfedezett toplista:

1. Paul Auster
2. Passuth László
3. Mikszáth Kálmán
4. Thomas Mann
5. Charles Dickens

Hát nem gyönyörűek? Tőlük egész biztosan fogok még olvasni.

Aztán fontos állomás, hogy idén elkezdtem angolul olvasni. És miután rájöttem, hogy ez megy nekem gond nélkül, négy angol nyelvű regényt is kivégeztem és kicsit szélesebbre tárult a könyvek világa.

Az abszolút meglepetés idén a Twilight volt :D:D:D Igazából nem a regényen lepődtem meg, hanem magamon, hogy tetszik. Egy vámpíros ifjúsági szerelmes könyv??? Anyám, mi lesz ebből???:(

Az év csalódása: az Édentől keletre Steinbecktől (erről nem akarok beszélni....)

Az év citromdíja: ez hihetetlen gáz volt ez a Krásznájá Moszkvá Vass Virágtól (pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem ezeket a magasröptű szingliújságíró-kreálmányokat....)

És akkor a KONKRÉT KÖNYV TOP 10-EM 2011-re:

10. Thomas Mann: A Buddenbrook ház (az igazi családregény)

9. Chaim Potok: A nevem Asher Lev (művészet, művészet, művészet, lélek, lélek, lélek)

8. W. S. Maugham: A színes fátyol (emberien gyarló, de kristálytiszta, csillogó irodalom)

7. Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival (ízes, okos, sokoldalú, vicces és igaz)

6. Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap (témájában döbbenetes, stílusában érett és kifejező írás, egy olyan regény, ami egy nagyszerű római utazást inspirált)

5. John Irving: Fohász Owen Meanyért (nem fogom egyhamar elfelejteni, american tragicomedy teli érzésekkel, hittel és irodalmi utalással)

4. Paul Auster: Láthatatlan (fifikás lélekbúvár posztmodernség)

3. Passuth László: Esőisten siratja Mexikót (a legimpresszionistább kaland, amiben valaha részem volt)

2. Paul Auster: The New York Trilogy (elképesztően fifikás posztmodernség)

1. Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei (Istenem, ez-ez-ez-ez fantasztikus volt, minden szempontból megfelelt az ízlésemnek, intelligens és tudományos és vallásos és igényes stílusú és történelmi és izgalmas. All-time-favourite, meg ilyenek.)

Éééééés koronának elkezdem még idén az Elfújta a szelet :P (végigolvasni valószínűleg már nem fogom idén...)

Christmas Carols

2011-12-24T12:01:00.009+01:00

.
Az egyik gyengéim ezek a kórusok... Meg a Christmas Carol-ok... (Nem röhögni :P)

Slussz

2011-12-23T22:00:00.006+01:00

Fontos év volt ez, megint meguntam valamit, de elmondhatom, hogy kb. rekordidő után.
De ez nem baj, mert jövőre egy nagyon izgalmas, idegtépő és örömteli dolognak nézünk elébe, a családom meg én. Sem időm sem kedvem nem lesz ezt folytatni. Ma pl. ennek örömére már nem is olvastam egy sort sem :P

(A karácsony témát én most (is) kihagynám, mert van róla egy elméletem.... (jéé:D) meg úgy gondolom jobb is nem elkiabálni a dolgokat, ha értitek mire gondolok ;-P)

Kate Chopin: Ébredés

2011-12-18T09:43:00.020+01:00

UPDATE: miután kicsit utánaolvasgattam a neten a recenzióknak és elemzéseknek megvilágosodtam, hogy én ezt a regényt túlkombináltam és nem is pont az lett a vége, mint amit én beleláttam. Ezt azért sajnálom, mert az én variációm nagyon izgalmassá tette a regényt, de hát ez van.... Túl élénk a fantáziám. Végül is nekem jobb volt :P De azért el lehet olvasni.

Örültem, hogy megjelent magyarul ez a kisregény, mert angolul már egy ideje megvan, de valahogy nem volt kedvem hozzá.

Igazából azért is szereztem meg, mert angol szakos Molyos ismerőseim többen is nagyra értékelték.

Arról szól, hogy van ez a nő, Edna, aki feleség, családanya a XIX. század Amerikájában, lenn délen, New Orleansban. 2 kicsi gyermeke van, férje dolgozik, ahogy azt kell, ő meg otthon unatkozik, a nyarakat pedig a tengernél tölti egy kellemes társasággal. Itt ismerkedik meg Robert-rel, akivel együtt tölti a napjait és aki közelebb kerül hozzá, mint a férje valaha is.
A nyaralás, a tenger, a természet közelsége, a szabadság szele és persze ez az új, izgalmas ismeretség ébreszti őt öntudatra, hogy ő igazából nem akar tovább a házasság és az élet által a nőkre kényszerített börtönlétben tengődni tovább.
Zajlanak az események, felborítva Edna addigi teljes életét, lelkét és szellemét. A végén viszont valamelyest letisztulnak a dolgok, az írónő nagyon ravaszul feltárja a női lét disszonanciáját.

Egyszerű kis regény ez, mégis vannak benne fantasztikus mondatok, nekem nagyon megragadta az érzékeimet és a gondolataimat helyenként. De legtöbbször csak zajlanak benne a felületes szemlélő által unalmasnak is ítélhető események, viszont ha jobban elmélyülünk benne, látható, hogy Chopin mennyire érzékeny az apró, nüansznyi dolgokra. Ezért emlékeztetett engem Virginia Woolfra, bár annál kevésbé ideges és sokkal tisztább a szöveg, de szerintem ez a nagyszerű fordításnak is köszönhető.

A vége nálam majdnem ütött, tetszett, ahogyan az írónő ebből a viszonylag egyszerű alapszituációból ilyen mély, megcsavart, a regény elejéről származó halvány áttűnésekkel átszőtt helyzetet hozott létre. Ami a mai napig nem veszítette aktualitását, éppen ezért fontos ez a regény.
Nekem a vége olyan volt, mint amikor megszólal az előadás végét jelző hangos gong, de a közönség csak döbbenten ül maga elé meredve a nézőtéren.

9/10.

Rock forever

2011-12-17T12:38:00.011+01:00

Ez a fickó idősebb az apámnál :-o

Gondolom a sima arca nem igazi, de ez a spiritusz...:-o

A másik csoda (aki meg akár a nagyanyám lehetne, pedig...:-o):

John Irving: Fohász Owen Meanyért

2011-12-11T20:35:00.002+01:00

Nagyon jó ez a könyv. Nagyon amerikai. Nagyon kisvárosi. Nagyon mesélős. Nagyon magasztos. Nagyon sokrétű.

Fontos szerepe van a regényben a barátságnak, a döntéseknek, a háborúnak (Vietnam), a bátorságnak és legfőképp a hitnek. A hit kialakulásának, átalakulásának, sőt, a hit olyan vetületei is előjönnek, amik nem feltétlenül az Istenhittel kapcsolatosak.

Irving remek figurákat teremtett, kiváló emberismerete van. Megvan a regényben az amerikai történeteknek az a groteszk, tragikomikus szelleme, ami több amerikai alkotásban is megjelenik. Többször jutott eszembe az egyik kedvenc filmem, a Little Miss Sunshine olvasás közben. Kőkemény dolgokról ír Irving tök komolyan, mégis az embernek potyognak a könnyei, de nem tudja pontosan, hogy a helyzetek komikumától vagy az emberi szánalmasságtól.

Az amerikaiak szeretnek hősöket teremteni, ábrázolni. Szerintem nem rossz ez. Tanítanak ezek valamire, és nem csak arra, amire elsőre gondolnánk. Owen Meany is egy ilyen pici hős volt, nagy gondolatokkal és nagy tettekkel. Érte való imádság ez a regény.

(Nem mellesleg tele van irodalmi utalással.)

10/10

Elemezzünk!

2011-12-08T17:44:00.006+01:00

A Tövispuszta lett a legtöbbször megtekintett poszt a blogomon. Elemezzük ki! :P

(Ha beraknám a VV könyvet, az überelné vajon? Nem, nem akarok népszerű lenni, és igen, tudom, nem a látogatottság számít és rosszak a számlálók, blablabla, ilyeneket ne is írjon senki, mert kitörlöm :D)

Téliesen

2011-12-04T11:53:00.002+01:00

Theresa Révay: A hársak felett az ég

2011-11-20T18:52:00.008+01:00

Eléggé zavarba hozott Theresa Révay ezzel a regénnyel, ami tulajdonképpen jót jelent.

Nem erre számítottam, amit ez a könyv adott, nekem hiányzott belőle az előzményének, a Párizs Fehér Fényeinek a varázsa. Viszont ha jobban belegondolok, ez a II. világháború utáni nagyon nehéz időszakban játszódik, talán csak a háború alatt volt ennél rosszabb a helyzet Európában. Hogyan is lehetne szó bármiféle varázsról, fényekről…? Sötét volt ez a korszak, tele nélkülözéssel, éhezéssel, a háborúban eltűntek után való kutatással, a veszteségekkel való szembenézéssel. Nagyrészt Németországban, a porig bombázott Berlinben játszódik a történet, de időnként Párizsba és kicsit New Yorkba is elrepít minket az írónő.

Tetszett, hogy háborús vesztes németek lelkébe, nehézségeibe is betekintést enged, amiről ritkán hallunk, olvasunk, bár manapság azért egyre többet. És nem csak a polgári lakosokéba, hanem a bűnösökébe és hozzátartozóikéba is valamennyire.

Ebben a regényben ugyan tovább követhetjük az orosz származású Xénia Fjodorovna és a német Max von Passau szerelmének alakulását, de talán egy fokkal nagyobb hangsúlyt kap az ő utódaik, a következő generáció, barátok, rokonok érzelmi élete és szövevényes kapcsolataik.

Egyszerre találtam szappanoperába illően kimódoltnak (ami számomra kissé valószerűtlen és vicces) és nagyszerűnek Révaynak azokat az ötleteit, ahogyan szereplőit összekapcsolta egymással majd egy végső fináléra összeterelte őket. És igen, nagyon romantikus volt helyenként, az én ízlésemnek már túlzottan az, de meg kell hagyni, az a fajta romantika, amitől az ember sóhajt egyet, hogy igen, talán minden nehézség ellenére mégis ezért érdemes élni, mert végül minden jóra fordul és az ember boldog lesz, vagy legalábbis megnyugszik a lelke. Mert minden borzalom ellenére az életben maradt szereplők megerősödve és tiszta lélekkel viselték a sorsukat és bátran álltak az élet további akadályai elé – igen, én időnként szeretem az ilyen magasztos gondolatokat, be kell valljam…, és ez most éppen jó pillanatban talált meg, azt hiszem.

Aztán nem hagyhatom szó nélkül Révay írói stílusát, mert ez volt az egyik, amitől még én is élvezni tudtam ezt a helyenként súlyos romantikát, ami megjelent a regényben. Nem tudok rosszat mondani róla, azt mondom, ha már romantika, akkor minimum ennyire tudjon írni az írónő. Választékos, ötletes, igényes a nyelvezete. Arról nem beszélve, hogy ennyire alaposan ismerje és hitelesen ábrázolja a történelmi hátteret, ha már mondjuk éppen történelmi jellegű romantikus műről beszélünk. És minimum ilyen jól tudja belehelyezni a szereplőit az adott korba, háttérbe.

Sokáig bizonytalan voltam az értékeléssel, mert bár több benne a romantika és kevesebb a fény, mint az előző részben, de még mindig nem tudok Theresának rosszabbat adni, mint 9/10.

(Néhány romantikus író számára pedig egyenesen kötelezővé tenném a műveit!)

Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban

2011-11-12T12:38:00.002+01:00

Az van, hogy ezt nem olvastam végig.

Az 50%-áig Andrássy Katinka életéről olvashatunk benne kb. a férjhez menéséig. Ez nekem nagyon tetszett. Első kézből kapunk betekintést egy magyar arisztokrata család életébe, ami meglehetősen érdekes.

A férjhezmenetel után viszont kitör a háború, ill. jön ugye 1918, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, Károlyi hatalomra kerülése. Innentől sok politika van benne, ami nekem elég tömény volt, annyira nem érdekelt, inkább a személyes indíttatások érdekeltek volna, de arról valahogy alig írt. Az érdekelt volna főképp, hogy egy úri család sarja hogyan jut el lépésről-lépésre odáig, hogy a származásával teljesen ellenkező ideológiát valljon magáénak. A folyamat. De erről nem írt. Csak hogy Mihály ezt így vallotta és akkor egyszer csak már ő is, hiszen Mihály volt az ő szerelme, az istene… Egyébként példaértékű az ő összetartásuk, összetartozásuk, jóban-rosszban.

A könyv utolsó harmada viszont Károlyiné saját naplójának részleteit tartalmazza, ami tartalmilag kb. ugyanaz, mint az addig nem-napló formában elmondottak. Szóval nem igazán értem ezt a szerkezetet, engem ezek a naplórészletek már így nem érdekelnek, hogy előtte mindent elmondott. Úgyhogy ezt nem olvasom el. Viszont a másik kötet, az 'Együtt a száműzetésben' azért érdekel, bele fogok olvasni.

8/10

Kepes András: Tövispuszta

2011-10-29T12:39:00.002+02:00

András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!

Előző olvasmányom után (Vass Virág: Krásznájá Moszkvá...) sírtam a gyönyörűségtől, amikor ennek a könyvnek az első sorait, oldalait olvastam. A tévéből eleve kedvelem Kepes Andrást, az intelligenciáját, a finomságát, az időnként váratlanul, a semmiből felbukkanó vulgaritását, ami az ő stílusában mindig nagyon mulatságosan hat.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, az ő hangját hallottam, ő mesélte végig a fejemben a történetet.

Igazából sok ilyen történetet hallottunk, olvastunk már. A magyar történelem elevenedik meg a lapokon a XX. század elejétől a végéig. Ami érdekesebbé teszi, az a három különböző sorból származó barát - egy paraszti, egy nemesi és egy zsidó famíliából származó fiú - párhuzamos útja. Hogy a háborúk és rendszerek, rendszerváltozások hogyan hatottak az ő és leszármazottaik sorsára.

A közepén egy kicsit untam is, mert mint írtam, hallottuk már százszor ezeket a történeteket és a történet közepe táján csak mesélt, mesélt, nem csillogtatta meg annyira írói eszköztárát Kepes. Az elején és a végén viszont annál inkább. Nem bántam volna, ha még olvashatok tőle több eleven és szép leírást, találó kifejezést, hasonlatot, mert nagyon-nagyon jól bánik a szavakkal. De azt is tökéletesen megértem, hogy nem akart túlzásba esni, mert pontosan ismeri a 'kevesebb több' elvet.

A regény vége pedig… Egyrészt nagyon megható, másrészt nagyon sok bölcsesség villan meg benne, de semmiképp ne a Coelho féle bölcsességre gondoljunk, hanem arra a buddhista félére, ami nem hivalkodó, csak csendesen merengő.

Még mindig remeg a szám tőle.

9/10

(Vass Virág meg menjen inkább pulcsit kötni :P Eric Cartman (South Park) után szabadon. )

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

2011-10-03T17:09:00.020+02:00

Nem tudok bejegyzés nélkül elmenni e mellett a könyv mellett, mert annyira, de annyira tetszett. Meg azért is, mert állítólag nagyon lehúzó kritikák láttak napvilágot róla. Akkor legyek én az egyik ellenpont.

Esküszöm, nem értem, hogy mit lehet ezen a könyvön annyira lehúzni. Vagyis tulajdonképpen értem. Túl hosszú, időnként túl töménynek vagy túl intellektuálisnak stb. tűnhet. De azt hiszem ez semmiképp nem a könyv hibája, inkább az olvasóé, aki nehezen tudja ezt befogadni...

Korábban, recenziók olvasása után egyébként én is sokkal szárazabb valamire számítottam, mint amit végül kaptam. A könyv ugyanis kisebb történetek füzére, amelyek a történelem ill. egy kitalált történelem jellemző korszakait mutatják be nekünk nagyon is olvasmányosan.

Két ill. több lélek bolyongásának lehetünk tanúi a történelem egyes állomásain. Az ő saját, egyéni küzdelmeiken, életeiken keresztül mutatja be nekünk az író azt a fiktív világot, amit elképzelt abból kiindulva, hogy mi lenne, ha a középkori pestisjárvány idején egész Európa, gyakorlatilag a keresztény világ úgy ahogy van, kihalna.

Dióhéjban elárulom, főként Kína, valamint az iszlám országok versengenének mindenben: földterületekért, a tudományban stb. Ezen kívül persze vannak más országok, világnézetek is a történetben, de többet nem árulok el. Érdekesen fejti ki Robinson, hogy mi történne az Újvilággal, az amerikai földrésszel, valamint hogy a tudomány hogyan haladna az ő kitalált világában.

A regény minden fejezete egy-egy lényeges, az emberiség léte számára alapvető tényezőt vizsgál kicsiben, jól érzékeltetve ezzel, hogy az egyes emberek mikrovilága, apró döntései miként befolyásolhatják az egész emberiség fejlődését vagy épp romba döntését. Van tudománnyal foglalkozó fejezet, felfedezős fejezet, vallásfilozófiával, feminizmussal foglalkozó, vagy pusztán csak történelmi rész, de mind meglehetősen olvasmányosan tálalva, érdekes személyiségek életén keresztül. Igaz, a regény második felében kissé töményebb részek is találhatóak, ahol Robinson kissé belemerül egy-egy témába, pl. a vallásfilozófiába, de azt gondolom, hogy ez egyenes következménye az emberiség fejlődésének és ezek a filozofálgatások nem haladják meg semmiképp a tűréshatárt még egy olyan átlagos műveltségű olvasó számára sem, mint én. Igaz, engem nagyon érdekelnek ezek a dolgok, viszont rettentően laikus vagyok, mégis az iromány minden sora érthető és követhető volt számomra.

Nem kell tehát elveszni a szövegben, tökéletesen élvezhető intellektuális, ugyanakkor érdekes és ötletes történeteket tartalmazó regény ez. Őszinte csodálattal adózom az írónak, amiért ilyen hihetetlen tudásanyagot halmozott bele ebbe a könyvbe és azt ilyen kitűnő stílusban tudta előadni. Ugyanis a stílusát is érdemes megemlíteni, ami számomra abszolút szépirodalmi szintű. Nagyon választékos, igényes, mégis teljesen érthető a nyelvezet. A hasonlatait pedig fel kellett volna jegyeznem, annyira frappánsak voltak. Imádtam még az okos kis utalásait a korábbiakra, ahogyan finom szálakkal összefűzte az egyes részeket.

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről, számomra tökéletes, katartikus élményt nyújtott, mert egyszerre volt benne történelem, izgalom, színes karakterek, igényes nyelvezet, gondolkodásra ihlető és a valósággal szembesítő filozófia, némi tudomány - épp megfelelő arányban.

Tudom, hogy nem való mindenkinek ez a regény, én mégis legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy olvassa el, mert így kell írni, így kell érdekes, izgalmas és fontos dolgokat is egybegyúrva kitűnően szórakoztatni és egyben elgondolkodtatni az olvasókat!

Nálam abszolút Top 10-es könyv!

Passuth László: Medúzafej

2011-09-20T17:30:00.005+02:00

Most, a második Passuth könyvön túl kezdem érezni, hogy mit rónak fel gyakran az író hibájának a stílusával kapcsolatban. Az Esőistenhez képest kevésbé tetszett, egyrészt a téma sem volt számomra olyannagyon izgalmas, másrészt a szöveg érezhetően kevésbé összeszedett. De ezt betudom annak, hogy ezt a regényt elég idősen írta már Passuth, ha minden igaz, ami nekem az ismétlődéseknél fel is tűnt, mert voltak dolgok, amiket többször is elmondott, és ez kissé zavart.

Ugyanakkor itt is hozza azt az egyedi stílust, ami számomra mégis vonzóvá teszi. A szereplőit, jelen esetben a festő Caravaggiot itt sem engedi igazán közel hozzánk, mindössze egy-két pillanat erejéig pillanthatunk be a főhős fejébe, lelkébe, inkább kívülről ábrázolja hőseit, ugyanakkor a helyszíneket, a miliőt olyan hangulatosan teremti meg, hogy magunkat is ott érezzük a közegben. És ezért szeretem Passuthot.

A regény során végigkövetjük Caravaggiot a középkori Itálián északról le egészen Szicíliáig, majd Máltára, a lovagok közé. Én sok újat tudtam meg az adott korról, a lovagokról. Szerencsésen éppen a római utunk vágta ketté ennek a regénynek az olvasását és onnan hazatérve még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam Itália történelmébe, mert engem éppen az vonzott a regényhez, amit sokan hibájául rónak fel, mégpedig, hogy sok a körítés, a történelmi háttér bemutatása, Caravaggio életútja pedig kissé talán háttérbe is szorul ezekhez képest. Ez valóban így van, viszont pont ezt szerettem benne, mert hogy őszinte legyek jobban érdekelt a közeg, mint a mogorva és forrófejű festő…

Viszont azt nagyon szerettem és profinak tartom, ahogyan Passuth a festmények születését, az alkotás nehézségeit vagy éppen könnyedségét és a kompozíciókat leírja. Egyébként is nagyon szeretem a festészetet és itt aztán lehet lubickolni egy-egy műalkotásban.

Annak ellenére, hogy ez a regénye nálam nem tízpontos, bármikor jöhet a következő Passuth!

8,5/10.

Serenata metropolitana :)

2011-09-16T17:04:00.037+02:00

Hát így telt....:) (szigorúan saját fotókkal)

A legelső utunk ide vezetett. Talán felismerhető :)

Szintén ő, kicsit zöldebben - a kedvenc fotóm az út során.

Amore mio :)

A Szent Péter-Bazilika kupolája a Fórumról.

A Fórum Romanum részlete

A Piazza Venezia körforgalma - ez kész, ahogy az olaszok itt (is) közlekednek :)

Ezért mentem :) Panoráma a Szent Péter-Bazilika kupolájából.

A Vatikán a bazilika kupolájából.

A bazilika erős napfényben.

Angyalvár

Tipikus belvárosi utcakép pizzériával.

Pizza Capricciosa a Baffettoban

Híd a Tiberis felett

Hangulatos (és drága) kávézó (Excuse me...16 Euro)

Elvarázslat

2011-08-18T19:45:00.003+02:00

Mit fogok én ez után olvasni???? :(

Csak jó zenék

2011-08-13T16:48:00.004+02:00

A mai napon is megállt egy pillanatra a szívem, amikor meghallottam a csajt Lady Gagát (!) énekelni.

2 legutóbbi felfedezettem Lissie és ZAZ. Csak ilyen zenéket érdemes hallgatni. Nyomjátok, csajok, eZaz.

Röviden az utolsó 3-4ről

2011-08-07T09:37:00.023+02:00

Elegem van abból, hogy nem írok a blogomba :D
Főleg, mert elég jó és említésre méltó könyveket olvastam mostanában.
Hát akkor lássuk őket, a szokottnál rövidebben.

Siri Hustvedt: What I loved

Mióta rájöttem, hogy tudok angolul olvasni (és értem is, amit olvasok :P), azóta keresem a magyarul nem elérhető, számomra érdekes könyveket. Erre az 1001 könyv... listában bukkantam, és amikor kinyitottam, az volt bele írva, hogy For Paul Auster. Ezen néztem egy nagyot, mert Austert mostanában fedeztem fel és asszem imádom. Aztán felvilágosítottak, hogy Siri Auster felesége... Ez nem lehet véletlen :)

Úgyhogy amikor belevágtam, már tudtam ezt a tényt, és nem is tudtam szabadulni tőle, ugyanis ugyanazt a hangulatot éreztem a könyvön, mint Auster regényeiben. Nagyvárosi (New York, természetesen), entellektüell hangulat, művészvilág. Rengeteg műelemzés, egy-két tudományos téma, mint a hisztéria vagy az étkezési zavarok, de szigorúan emészthető formában. Mindez egy család és baráti kör életének kereteibe foglalva. Nem részeletezném, de a fő vonal a művészvilágon kívül a gyermek, a gyermekünkhöz való viszony, a gyerek nevelése, terelgetése és az, hogy mi van, ha ez kicsúszik a kezünkből. Emellett rengeteg apró rezdülés, érzelem kerül megjelenítésre a könyvben, de csak nagyon finoman, nem erőszakosan és erőltetetten, tehát életszerűen. Jó könyv, még ha nem is értettem meg teljes egészében a mondanivalóját, de az is lehet, hogy nem is volt neki. Rengeteg minden volt benne és mégis, valahogy semmi egetrengető. Urban thrillernek írják a műfaját, ami áll is valamennyire, mert akadnak benne sokkoló és durvább részek, úgyhogy aki szereti az ilyesmit, annak mindenképpen ajánlom.

8/10.

Richard Russo: Sóhajok hídja

Jaj, imádtam, ahogyan Russo ír. Amerikai ismét, kisváros. Iszonyat jól hozza az író a hangulatot. Nagyon aprólékos, boncolgató, két fiú, majd férfi kapcsolatáról, családi életéről. Belemerülhetünk és lubickolhatunk kettejük világában, ami sokszor szomorú, sokszor tépelődő, de mégis, valahogy olyan otthonos, hogy jól érezzük magunkat benne.
Biztos vagyok benne, hogy Russo önéletrajzi elemekből táplálkozott a regény írása során, érezhető rajta, hogy imádta írni és az a helyzet, hogy sok apró dolog, melyek neki valószínűleg fontosak voltak, az olvasónak nem feltétlenül azok, így nem mindenkinek való a könyv, főleg azoknak nem, akik nagy izgalmakat és történéseket várnak a könyvtől, mert azok nemigen vannak benne. Elgondolkodni viszont lehet rajta a saját életünkre ráhúzva. És ha értékelni tudjuk a remek mesélőkét és el tudjuk kapni a hangulatot, akkor azt mondom, hogy nagy fordulatok híján is remek olvasmány.

Ez is 8/10.

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Mikszáth. Imádom, ahogy ír, a humorát, az éleslátását, a sokoldalúságát. Hozta itt is a formáját, mint a Noszty fiúban, de valahogy nem tudta nálam azt felülmúlni.
Elmehetne krimiírónak is, ahogyan a különbözős szálakat tartja, majd szövi össze. Pont az volt egy kicsit a bajom a regénnyel, hogy voltak részek úgy a közepe felé, amikor nem tudtam, hogy ki miért, hogyan került valahová, annyi volt az esemény és a szereplő. De Mikszáth nagy ravasz, mert a végére persze szépen összesző mindent és helyére kerül minden ebben a Rákóczi-kori történetben, ahol is abból adódik a konfliktus, hogy a Szepes vármegyei alispán, Görgey Pál hirtelen felindulásból lelövi Lőcse város bíróját, miután a város évekig gyászruhában jár és forralja a bosszút az alispán ellen.

KIS SPOILER* Az külön nagyon tetszik, hogy a sok humor és pozitív beállítottság ellenére ennek a történetnek sem lett hepiend a vége, sőt. Nagyon mellbevágó, hogy egy ilyen jókedélyű sztori ilyen kegyetlenül végződik, de hát Mikszáth éleslátása, élettapasztalatai és iróniája csak ide vezethettek. *
Nagyon jó!

9/10.

Fábián Janka: Emma lánya

Nem vagyok most kifejezetten kritizáló hangulatban, de jobb is, ha erről nem írok szinte semmit. Maradjunk annyiban, hogy elszakadt a rózsaszín cérnám a romantikát, a lélegzetelállítóan szép nőket, az elképesztően jóképű férfiakat és az idilli családot illetően. De a történelem az persze ott van, sőt, úgy érzem, hogy itt már erőből, még Hakapeszi Maki illetve a Zsebtévé is megjelenik, mert az korelem. Á, mindegy, hagyjuk.

4/10.

Átkapcs

2011-07-30T20:40:00.002+02:00

Profilt váltok, inkább főzök, ha már az olvasás nem annyira megy. (Bár ezen a hétvégén a főzés sem...:S) http://learantotthussal.blogspot.com/

10/10-es nyaralás

2011-07-18T10:43:00.023+02:00

Mivel a blogom egyik legnépszerűbb bejegyzése a tavalyi nyaralás képei voltak, ezért idén is írok a nyaralásról :P Ami elég nehezen indult, mert csütörtökön, amikor elindultunk, a lányom úgy Martonvásár magasságában behányt a kocsiban. Amit még soha nem csinált, úgyhogy megijedtünk és visszafordultunk. Majd másnap. Aztán délután a párom is behányt, úgyhogy a pénteket kilőttük. Szombaton semmiképp nem indultunk volna el, mert akkor megy a tömeg Horvátországba, a dugót meg nem szeretjük, úgyhogy maradt a vasárnap, addigra legalább mindenki kiheverte a tkp titokzatos tüneteit, mert mindkettejüknél egy hányásnál és kis hányingernél több nem volt.

Így vasárnap reggel 6-kor elindultunk Cres sziget felé Krk szigeten és persze 2 országon keresztül. Tök jól haladtunk, kb. semmi fennakadás nem volt, még a 12 órás kompot is elértük volna időben, ha felfértünk volna rá, de 3 autóval előttünk megtelt a komp, úgyhogy égető melegben vártunk kb. 1 órát. Azt hiszem a legtöbb színt ekkor szedtem magamra, mert naptejjel nem voltam bekenve és a parkolón való kétszeri fel-le sétálástól meglett az idei nyári tónusom :D

A hangulatos komp út után megnéztük a közelebbi kempinget, ami szóba jöhetett, de nem volt hely és nem is tetszett igazán, úgyhogy elindultunk afelé, amit igazából kinéztem. És igen. Úgy látszik jók a megérzéseim, mert a Bijar kemping Osor falu mellett tökéletes volt élőben is. Egy fenyőerdő alatt helyezkedik el, teljesen árnyékos, nem túl nagy, a partja pedig kellőképpen változatos (nagyköves, sziklás és a kisgyerekek számára ideális aprókavicsos rész is volt), a panoráma a szomszédos Osor felé pedig lenyűgöző a régi templom és a kolostor romjaival és a zöld hegyekkel valamint a falu új templomával a háttérben. Nem tudtam, hogy ilyen hangulatos falvacska van a környéken, ez tök véletlenül alakult így.

A falu egyszerűen tökéletes mediterrán és történelmi hangulatot árasztó kis hely volt, kb. 8 utcával és 50-60 pici, mediterrán típusú házzal, virágokkal, déli növényzettel. Épp ideális, kb. 500-600 m távolságra volt a kempingtől, úgyhogy egy könnyű sétával elérhető volt, nem kellett autózni szerencsére, a napi mozgást viszont garantálta.

A kemping még két szempontból is tökéletes volt, az egyik, hogy éjszaka csend volt. Tavaly jól beszívtuk, mert Krk-ön egy, sőt több rettentően hangos és együttélésre nem alkalmas társaság volt a közelünkben akik konkrétan szartak a 11 utáni kussra, meg arra, hogy más esetleg aludni akar. Volt kiabálás, zene, hangoskodás, minden. Ehhez képest itt már sötétedés után, fél 10 körül szinte mindenki csendben volt, lehetett aludni. És a szúnyogok. Imádtam őket Cres-en. Ugyanis egyetlen darabbal sem találkoztunk :-o Én nem tudom mit csináltak velük, lehet, hogy nem fértek fel a kompra, vagy ilyesmi :P

A további tökéletes alkotóelemei a nyaralásunknak az időjárás és a kaják voltak. Az elsőről nincs sok mondanivaló, kb. pár felhőpamacsot láttunk 8 nap alatt, meleg az volt, de azt lehetett enyhíteni a fenyők árnyékában és a vízben.
A kaják. Osor, mint említettem nagyon pici, de persze a közeli kemping turistái miatt vagy 4-5 vendéglátóhelye van. Az egyik a világ legjobb pizzériája. Tavaly azt hittem, hogy Punatban ettem életem legjobb pizzáját, de az osoriak (mert többet is ettem) vetekszenek vele simán (kíváncsi leszek az olaszokra...). Ettünk haltálat is, az is jó volt, meg még isteni tintahalrizottót, tenger gyümölcseis tésztát meg egyszer a bolti mirelit tenger gyümölcsieből csináltunk a kempingfőzőn ebédet saját kezűleg, az is jó volt. Szóval ezekkel a tengeri herkentyűkkel jól teleettük magunkat, legközelebb majd jövőre. Még a kemping kissé gagyi kajáldájának csevapcsicsái is remekek voltak, pedig ki sem néztem volna a helyből. Szóval rosszat nem bírtunk enni, pedig a kritikus énem már nagyon hegyezte az érzékeit a témára, de nem jött össze. Az éttermi árak ugyan kicsit borsosak, de nem voltunk hajlandóak ezzel foglalkozni, végül is szupereket ettünk.

Aztán mászkáltunk is a szigeten kocsival, voltunk a fővárosban, Cres-ben, ami szintén tipikus mediterrán stílusú kisváros, van pár sikátor és sok olivaolaj árus meg bazár, de a hangulata már nagyon turistás, össze sem hasonlítható az érintetlen Osorral, ahol pl. becsületkassza alapon árult a helyi galéria fafaragású nyakláncokat: csak ki voltak rakva az utcára egy fadobozzal... :-o
Voltunk még Losinj szigeten, ami Cres folytatása. Cres is szép volt, nem vitás, de Losinj... Hihetetlenül gazdag növényzete volt, ez tetszett legjobban benne. Sok virág, pálmák, hatalmas fenyők. És elvileg 150 delfin él a partjai mellett. Sajnos nem láttunk, az már csak csillag lett volna a 10-re.
Ami az állatokat illeti, viszont láttunk polipot a kemping strandján, őzet pár méterről és még egy széttaposott skorpiót is :-o

Jártunk még egy Lubenice nevű településen ami több száz méter magasan feküdt és meredek sziklákra épült, és amelyről valami gyönyörűséges panoráma nyílt a tengerre.

Szívem szerint még túráztam is volna, mert találtunk jó kis túraútvonalakat a sziget déli részén, de ez a mi 5 éves lányunkkal kb. nevetséges kívánság. Bár az Osorba való sétákhoz már elég jól hozzászokott, de egy hosszabb túrára esélytelen elmenni vele, még úgy is, hogy természetbuzi.

Simán visszamennék bármikor nyaralni erre a helyre, sőt, ki is néztem magamnak Osorban egy házat, a nagy szerencsém esetére. Valami egészen más minőséget jelentene itt élni.

Bárkinek jó szívvel ajánlom a helyet, igaz, mindenkinek mások a preferenciái, nekünk összcsaládilag ez volt a tökéletes hely.

Összegzés:
Helyszín: 10/10
Időjárás: 10/10
Kaják: 10/10
Emberek: 10/9,5 (az autópályán a legelső kapunál átvágtak 10 kunával, úgy látszik ez volt a szuper nyaralás felára :D)
Szúnyogok: 10/10
Nyugalom: 10/10
Flóra és fauna: 10/10
Olvasásmennyiség: ööööööö....... :D (fél könyv: -> 5/10)

Alan Glynn: Csúcshatás

2011-06-26T13:53:00.009+02:00

Nem lenne rossz, ha létezne az MDT tabletta a valóságban is, persze minden mellékhatás nélkül. Az ember csak bevenne egyet és ha épp arra vágyna, jól felpörgetné az agyát. Percek alatt befogadhatna és meg is tanulhatna nehéz szakszövegeket, fél óra alatt kitakarítaná a lakást, rendszerezné a rendetlenséget, előjönnének szunnyadó képességei, 1-2 nap alatt megtanulhatna egy nyelvet és nem utolsó sorban kiolvashatna egy könyvet egy óra alatt, akár az eredeti nyelven... Istenem.... Mennyit, de mennyit lehetne így olvasni - remélhetőleg élvezetesen. Így nem kellene azon siránkoznom, hogy rövid az élet annak minden szépségének megismerésére és az összes engem érdeklő könyv elolvasására.

A new yorki Eddie Spinola véletlenül hozzájut a szóban forgó csodaszerhez volt sógorától, akit már 10 éve nem látott és aki véletlenül másnap meg is hal. Eddie pedig illegális tulajdonosává válik majdnem 500 db MDT tablettának, ami egy gyógyszergyár titkos, nem piacra dobott, veszélyes terméke. Használja is. Naponta 1-2 szemet. Először csak takarít, aztán megcsinálja pár óra alatt hónapok óta halasztgatott munkáját, majd odáig fajul a pörgése, hogy a tőzsde minden idők egyik legsikeresebb brókerévé válik, sőt egy nagyvállalati fúzió kulcsfigurája lesz belőle. Ezt a karriert mindössze pár hét alatt futja be az MDT segítségével. De persze semmi nem tarthat örökre és Eddie mellékhatásokat is észlel...

Az elején kifejezetten tetszett a könyv, főleg a stílusa. Látszik rajta, hogy Glynn tud valamit az írásról: gördülékeny, választékos, ugyanakkor modern és kissé cinikus. A cselekmény sem hétköznapi, ahogy leírja Eddie kedélyének hullámzásait, attól függően, hogy épp van-e benne anyag vagy épp félig leszokóban van róla.
A regény közepén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, mert az eleje alapján azt hittem, hogy valami nagy dolog van készülőben, ami valahogy elmaradt és maradtak az átlagos akciófilmbe illő történések, ami nekem kevés volt.
A szerkezete ennek ellenére nem volt rossz, mert az egész regény egy utólagos visszaemlékezés a pörgős napokra, időnként bevillan a jelen a múlt sorai közé, a végét pedig nyitva hagyja az író, gondoljuk mi tovább, hogy mi fog történni Eddie-vel...

Nem vágott falhoz, többre számítottam, nem volt ez több, mint egy tök átlagos akció-thriller. Viszont ha a cselekményt valahogy ütősebbre fogná, Glynn biztos, hogy nagyon jó regényt tudna írni ebben a műfajban.

7/10.

Nyári dal

2011-06-23T21:28:00.004+02:00

Valaki azt írta kommentben ehhez a youtube-on, hogy majdnem összepisilte magát (a gyönyörűségtől), amikor meghallotta ezt a számot. Na, hát... Detto.

Miért rejtegettétek előlem Takáts Esztert eddig???

Az Édentől keletre

2011-06-21T20:47:00.002+02:00

Valencia Manuel: Salinas-völgy

Steven Saylor: Birodalom

2011-06-18T13:29:00.008+02:00

Nem is tudom pontosan, de mintha valahogy egyszerre történt volna, hogy megtudtam, hogy meg fog jelenni ez a könyv és az, hogy 3 kedves molytársnőmmel hirtelen felindulásból repülőjegyet foglaltunk Rómába, mert hát muszáj világot látni... :)

Úgyhogy már teljes Róma lázban égtem a szeptemberi út kapcsán, mikor végre megjelent ez a könyv a Könyvhétre. Rá is vetetettem magam azon nyomban és nem csalódtam, sőt még jobban bezsongtam tőle :)

Alig várom már, hogy a saját szememmel is lássam a Flavius-amfiteátrumot (;-)), a Pantheont, a Fórum romjait, a Tiberist, a Palatinus dombot és még sok-sok-sok mindent.

Saylortól a Rómát korábban olvastam és nagyon tetszett. Épp azon keseregtem utána, hogy dehát hol a többi (Augustusnál véget ért a könyv), hiszen azután következett a Római Birodalomnak az igazán izgalmas korszaka, amikor a császárok uralkodtak. És így teljesüljön minden kívánságom, az író megírta a folytatást :)

Határozott fejlődést érzek a Róma után, abban ugyanis két patríciuscsalád nemzedékein keresztül mutatja be Róma történelmét az alapításától kezdve, ami számomra kicsit zavaró volt, mert úgy emlékszem, hogy hol egyik, hol a másik család került előtérbe és az időben is nagyobbakat ugrált, mint ebben a regényben. A Birodalomban viszont csak egy család generációit vonultatja fel Saylor, a Pinariusokét 4 nemzedéken keresztül. Remekül oldotta meg az író azt, hogy mind a főszereplő Pinariusok közel kerülnek az olvasóhoz, mind az aktuális császárokról kielégítő jellemrajzot kapunk, ill. megfelelő mennyiségű alapinformációt a fő cselekedeteikről. Nem egyszerű ugyanis ennyi történést egy ilyen terjedelmű regénybe élvezetesen belefoglalni. Augustus császártól egészen Hadrianusig és még egy kicsit tovább is olvashatunk az uralkodókról és korukról, a rómaiak aktuális közhangulatáról az adott császár uralma alatt.

Saylor stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, mégis igényes és sok apró részletre kiterjedő. A történelmi hitelesség sem hagy semmi kívánnivalót maga után. Nagyon frappánsan oldotta meg, hogy a nagy eseményeket valóban főhősei, az átlagemberek szemszögéből ábrázolta, akik sokszor az események hátteréről mit sem tudtak, nem értették mi történik körülöttük, csak mi tudhattuk történelmi tanulmányainkból az események magyarázatát. Gondolok itt a nagy római tűzvészre vagy a Vezúv kitörésére például.

Egy apró dolog van még azonban, amin én még javítanék: továbbra is a szereplői szájába adta Saylor a korábbi történelmi események felvázolását, ami kicsit idiótán jött ki, mikor egymásnak magyarázták, hogy mi történt a múltban, amit persze mindenki nagyon jól tudott...:)

A krimijeivel is próbálkoztam az írónak, de azt gondolom, hogy nem az az ő terepe, maradjon inkább a történelmi regénynél, mert ebben a műfajban tényleg kiemelkedő. És várom a következő regényét, remélem lesz még :)

Hadd dicsérjem meg a külcsínt is: az egész kiadvány nagyon igényes, jó volt kézbe venni. Nem emlékszem egyetlen elütésre sem benne, a keménytáblás borító pedig szemet gyönyörködtető képpel: pirospont.

9,5/10.

Oh, Ken....

2011-06-15T08:50:00.005+02:00

Ritkán csinálok ilyet, de most ráérek. Találtam egy fotóst. Kanadában. Pontosabban az oldalát a neten. Ő Ken :P Van neki fotógalériája, blogja, weboldala, minden. És tök mérges vagyok, mert az álmomat valósította meg, én meg nem vagyok benne ;-) Utazgat a világban (ez a lényeg!!!), fotózik, ráadásul utána tök tehetségesen kikozmetikázza a fotókat és az eredmény általában lenyűgöző. Érdemes megnézni a weboldalait, NewYork, Barcelona, Róma <3, Párizs, Kanada stb. stb. stb.

Azért néha jó lenne Barbie-nak lenni :P

Bezsongva - képekben...

2011-06-05T15:23:00.019+02:00

Egy újabb recisblog....:P

2011-06-05T13:26:00.003+02:00

Csak hogy nehogy szó érje a ház elejét, bejelentem, hogy csatlakozom a szinte csak recenziós könyveket véleményező blogok közé :D A többi könyvről ugyanis még mindig nincs kedvem írni, ezekről viszont muszáj. Hehe :P

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

2011-05-25T17:07:00.015+02:00

Mondanom sem kell, hogy ezer éve el akartam olvasni ezt a regényt, mert szinte csak jókat hallottam róla. Ha nem adta volna ki ismét az Athenaeum Kiadó, valószínűleg még évekig tologattam volna. Pedig ez is olyan könyv volt, hogy kár lett volna.

Nagyon fekszenek nekem a történelmi hátterű, kalandos történetek. Hódítások, felfedezések, idegen kultúrák feltérképezése. Ez is egy ilyen regény. Hernandó Cortés útját kísérhetjük figyelemmel, sőt, mivel annyira erős a regény atmoszférája, egyenesen ott lehetünk vele, amint partra száll kis csapatával Közép-Amerikában és ott felfedezi, majd meghódítja az azték indiánok hatalmas birodalmát. Hihetetlen amit ez a társaság véghezvitt. 400 fős csapatával Cortés több tízezres, százezres indián seregeket gyűrt maga alá. Persze ehhez kellettek olyan eszközök, mint az ágyúk, és olyan állatok, mint a lovak, melyek az őslakókat megrémítették, és persze egy jó adag fondorlat, aminek segítségével ilyen embertömeget behódolásra késztettek.

Európa és a "vad nyugat" találkozik tehát a lapokon, hitelesen bemutatva az indiánok életét, szokásait, különös tekintettel többistenhitükre és vallási szokásaikra.
A két világ között egy indián lány, Malinalli a kapocs, akit Cortés ajándékba kap. Szerető, tolmács, közvetítő válik belőle a két kultúra között.

Lenyűgözött az a szemléletmód, amivel Passuth nyúlt a témához. Egyrészt nem éreztem őt egyik oldalon sem, egyszerűen bemutatta a történéseket, úgy, hogy igazán nem engedett közel kerülni egyik szereplő lelkéhez sem. Mert minket, olvasókat szippantott bele a történetbe, amely olyan impressziószerűen van ábrázolva, hogy valóban részeseinek érezhetjük magunkat olvasás közben. Ez a stílus már Ilija Trojanownál is nagyon teszett a Világok gyűjtőjében, ezt a regényt is hasonlónak éreztem.

A másik a stílusa. Olvastam, hogy sokan Passuth írói stílusát hozzák fel hibájának, nehézkesnek találják, de én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Csupán az első 80 oldalt éreztem döcögősnek és nehezen követhetőnek, azután valami megváltozott: elindultak a hajók Európából, a stílus pedig sokkal emészthetőbbé vált - talán az izgalmak hatására. Minden mondata követhető, ugyanakkor magas irodalmisággal van megírva, rendkívül szuggesztíven ábrázolva az eseményeket.

Akik szeretik a történelmet, a kalandot és nem riadnak vissza a szórakoztató irodalom keretein jócskán túlmutató ábrázolásmódtól, azoknak bátran ajánlom ezt a könyvet, nekem hatalmas élmény volt. A címét pedig egyenesen imádom. És én is siratom Mexikót Tláloc-kal, az esőistennel együtt, mert akárhogy is, az emberi kultúra egyik legnagyobb veszteségének lehettünk tanúi akkor, ott...

10/10.

És akkor jöhet a többi Passuth könyv :)

Kaland, kaland, kaland!

2011-05-07T11:51:00.012+02:00

Rájöttem, hogy én imádom a kalandozós, hódítós, felfedezős történeteket, pláne, ha valóságalapjuk is van. A Világok gyűjtőjét is imádtam (apropó, tudja valaki, hogy ez az utazó könyvem kinél van?) és persze sok más történelmi hátterű regényt (Párizs fehér fényei, Aisha, a próféta szereleme, Saylor Rómája stb. stb.), és most Passuth Esőisten siratja Mexikót c. regénye varázsolt el teljesen. Félelmetes, hogy hogyan tudta ez az ember ilyen valóságosnak tűnően megírni ezt a regényt, mintha maga is ott lett volna :-o Persze utánaolvastam, hogy alapos történelmi kutatásokat végzett minden műve megírása előtt. (A Molyon most ezen belelkesülve felvettem a regénybeli egyik azték indiánlány, @Hársfaméz nevét és marad is, amíg meg nem unom :P)

Légyszi javasoljatok történelmi tényeken alapuló színvonalas kalandos regényeket (az Outlandereket most hagyjuk :D), amiket olvastatok és ajánlanátok.

Paul Auster: The New York Trilogy

2011-04-24T20:02:00.018+02:00

A "sznob" szó meghatározásánál olvastam magyarázatként a minap a következő mondatot: "A filmet senki sem értette, de a sznobok odavoltak tőle". Nos, ez alapján teljesen sznob vagyok, mert eléggé ködös, hogy mi a fene a konkrét értelme ennek a regénynek, nem tudom, csak érzem kicsit, de teljesen odavoltam tőle.

Olyan volt ez, mint egy Lynch film. Talán nincs is válasz a kérdésekre, amiket felvet, sőt, talán kérdés sincs :P
Azt írtam valahol a Molyon róla, hogy abszurdan groteszken bizarr. Mert az.

Három detektívtörténetet tartalmaz a könyv, egyik sem hétköznapi, de mindhárom New Yorkban játszódik. Az első igazából egy súlyos ügy, egy gyermekbántalmazás és annak következményei köré épül, valaki véletlenül belekeveredik magánnyomozóként ebbe a történetbe. A másodikban szintén magánnyomozás folyik, de nem tudni milyen ügyben, csak figyelni kell, de a végén már nem tudni, hogy ki is figyel kit és miért. A harmadik talán a legemberközelibb. Egy újságíró nyomoz eltűnt barátja után. Mindhárom sztoriról elmondható, hogy rémálommá válik a végére, ha már az elejükön nem lennének azok, ha nem is a hagyományos értelemben. Feszült, abszurd, nem evilági jelenetek jellemzik mindhárom történetet. Auster szerintem olyan kérdéseket feszeget, amikbe bele lehet bolondulni, ha nagyon beleássuk magunkat - ez érződik is a könyvön :P Például, hogy kik vagyunk? Hogyan definiáljuk magunkat? Mi tesz minket azzá, akinek hisszük magunkat? Milyen törékeny az identitásunk? Mi a valóság? Az, amit látunk és érzékelünk, vagy ami bennünk zajlik valamilyen módon?

Én általában azokat az írásokat szeretem, ahol a szavak változatosságával és szépségével fejezi ki az író a mondanivalóját. Nem nagyon találkoztam viszont még olyannal, mint amit Auster ebben a regényében nyújt, azaz ennyire cseles és ravasz módon összekapcsolni három történetet ezer alig látható, pókfonalnyi szállal, finom utalással, illetve egy-egy leheletnyi momentumot megváltoztatva fordítani ellenkezőjére a jelentést. Na, most már ezt majdnem én sem értem, úgyhogy be is fejezem.

Auster elképesztő. A legvégén egy bekezdésben majdnem pontosan leírta, amit erről a könyvről gondoltam. Ez azért eléggé ijesztő. Vagy csak egyszerűen zseniális.

Ja, angolul olvastam, ezért angol a szöveg, lefordítani nem fogom, so it is only for the competents.

"If I say nothing about what I found there, it is because I understood very little. All the words were familiar to me, and yet they seemed to have been put together strangely, as though their final purpose was to cancel each other out. I can think of no other way to express it. Each sentence erased the sentence before it, each paragraph made the next paragraph impossible. It is odd, then, that the feeling that survives from this notebook is one of great lucidity. It is as if Fanshawe knew his final work had to subvert every expectation I had for it. These were not the words of a man who regretted anything. He had answered the question by asking another question, and therefore everything remained open, unfinished, to be started again. I lost my way after the first word, and from then on I could only grope ahead, faltering in the darkness, blinded by the book that had been written for me."

10/10 - Very confusing.

És akkor nem maradhat ki Alicia Keys New York c. dala, mert imádom és mert nagyon illik ide:

Aztaleborultszivarvégit!

2011-04-17T16:49:00.006+02:00

Még csak a felénél tartok a New York trilógiának Paul Austertől, de ez valami teljesen új nekem, valami egészen szokatlan. Persze olvastam én már fifikás regényt, krimit, de Auster valami egészen újfajta módon cseles az írásban. Számomra teljesen különálló, általa mégis ezer apró szállal összefont dolgok, utalások, a valóságra és az identitásra vonatkozó gondolatok, mindenféle történelmi és tudományos adalékkal megtűzdelve, ahogyan még sohasem...
Lynch filmjeinek hidegrázása és jellege jutott róla eszembe és azt hiszem lett egy új kedvenc íróm, aki már a Láthatatlannál is gyanús volt nekem :) Mr. Paul Auster: respect.

És a tetejébe még ilyen pimaszul jóképű is. (volt anno, de hát én sem vagyok már a régi ;-D)

Költészet

2011-04-11T17:39:00.006+02:00

Időnként azt is.
Kedvenc magyarok Kosztolányi, József Attila és Radnóti.
Ma ezt vagy 100x. Ezezezezezez valami gyönyörű, ezzel a zenével főleg...

Radnóti Miklós: Bájoló

Bazár

2011-04-05T06:52:00.003+02:00

Nem kizárt, hogy bezár a bazár, ha nem is örökre, de egy időre. Majd meglátjuk.
Meguntam? Sok volt? Nincs motiváció? Sok a gond? Passz. Hagyom magam az ösztöneim által vezérelni, abból még nem volt gond.

W. Somerset Maugham: Színes fátyol

2011-03-27T13:41:00.016+02:00

Nagyon szeretem, ahogyan Maugham ír, egy ideje az egyik kedvenc írómmá is avattam. Most sem csalódtam benne, sőt. Talán ez a regénye tetszett eddig a legjobban.

Igazából azt vettem észre, hogy az eddig tőle olvasott Színház, Karácsony Párizsban és ez is, ha belegondolunk, eléggé hasonló, bár az alapszituációk teljesen mások. Mindhárom regényben a főszereplő jellemfejlődését, épülését követhetjük nyomon, mindhárom egy egyszerű szituációból növi ki magát nem akármilyen lélektani mélységekig, mindháromban szerep jut a művészeteknek valamilyen szinten, még a Színes fátyolban is, aminek egyébként nem sok köze van hozzá.

A szövegük pedig... Csodálatosan letisztult, érthető, logikus, a cselekmény illetve a mondanivaló kicsúcsosodásánál pedig briliáns, irodalmi eszközökkel gazdagon tarkított.

Az egyik kedvenc szövegrészem a Színes fátyolban:

Az élénk, színes, változatos és idegenszerű jelenetek olyanok voltak, mint egy szőnyeg, amelyen titokzatos árnyalatokként tűntek föl Kitty képzeletének fantomjai. Egészen valószerűtlenek voltak. A párkányzatos falú Mej-tan-fu egy darab festett vászon volt, amelyet egy régi darabban a színpadra tettek, hogy várost ábrázoljon. Az apácák, Waddington és beléje szerelmes mandzsu nő fantasztikus álarcos szereplők voltak; a többi, a tekervényes utcákon járkáló nép és a halottak névtelen tömeg voltak. Természetesen mindennek, mindenkinek volt valamiféle jelentősége, de miféle? Mintha mindnyájan valami régi rituális táncot jártak volna, amelynek bonyolult fordulatait fontos lett volna tudni, de nem tudta senki, senki.

Számomra ez az irodalom maga.

A Színes fátyol azért is tetszett jobban, mint a másik kettő, mert a lélektani ábrázoláson felül a főszereplő Kitty és férje Edward gyönyörű helyeken utaznak, élnek. Bár a borzalom, a kolera sújtotta városka közepén vagyunk, Maugham mégis csodás szavakkal ábrázolja a kínai tájat, a kultúrát, a misztikus Keletet, ami nekem is a szívem csücske.

És a főszereplő Kitty... Ugyanolyan gyarló és emberi, mint bármelyikünk. Alapból egy ostoba liba, a konvenciók rabja, de nagyon tetszett, ahogy jelleme épülését ábrázolta Maugham és hogy kegyetlen őszinteséggel ruházta fel. Gondolkodtam rajta, hogy Kittynek ez az önmagához való kínos őszintesége vajon butaságából ered-e, de arra jutottam, hogy nem. Igaza volt Kittynek, amikor azt mondta magáról, hogy nem viselkedhetett másképpen lánykorában és házassága elején, hiszen ebben nőtt fel, ezt látta maga körül és a társadalomban mindenhol. Kellett neki egy kínos és súlyos élethelyzet, hogy valódi énje felszínre törjön.

És Edward, a férj. Ő volt a kedvenc karakterem a regényben, mert puszta tekintetével, hallgatásaival és Maugham ezeket körülíró szavaival nagyon-nagyon sok mindent kifejezett. Hát nem ez a zsenialitás?

10/10.

(A filmet láttam korábban, nagyon-nagyon tetszett, annak ellenére, hogy jól elhálivúdiasították a végét.... Naomi Watts és Edward Norton színészi játékai bravúrosak. Kicsit más vetülete van filmen az egész történetnek, sokaknak jobban tetszik a film, de számomra Maugham szövege pótolhatatlan.)

Elmaradások

2011-03-26T19:36:00.006+01:00

4 blogbejegyzéssel vagyok elmaradva, de most nincs erőm, alulműködik a pajzsmirigyem.

Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók
Kathryn Stockett: A segítség
Paul Auster: Láthatatlan
W. Somerset Maugham: Színes fátyol

Ebből 3 nagyon jó volt, egy simán jó. Ha esetleg valakit érdekel :)

Jodi Picoult: Second Glance

2011-03-13T16:16:00.009+01:00

Na, ez az egész onnan jött, hogy már egy ideje szerettem volna angolul olvasni, illetve szerettem volna valami misztikusat olvasni.

Persze az angolul olvasást nem valami keménnyel akartam kezdeni, hanem nyilván valami egyszerűbb szövegű, könnyedebb stílusú könyvvel és ami a misztikát illeti, ennek a fülszövege eléggé csábító volt, szellemek stb.

És igen. Jodi Picoult szuperül tudja, hogy mitől döglik a légy. Azaz mitől válik egy regény bestsellerré: nos, végy hozzá minimum egy beteg gyereket, aztán valamilyen állatot, legjobb a kutya, mert a kutyákhoz általában mindenkinek fűződik valamilyen pozitív élménye, aztán valami jó kis egzotikus népet, mondjuk az Indiánokat, akik ott Amerikában rögtön kéznél is vannak. Adj hozzá egy hosszú hajú, halott szerelmét sirató, megvigasztalásért ordító magányos macsót. 1-2 nagyon erős és magabiztos, gyerekét hősként nevelő magányos nőt. Aki persze még okos is, naná. Ez már bőven elég lenne, de hogy még véletlenül se süssék rád a hétköznapiság bélyegét, fűszerezd meg egy kis misztikával, például szellemekkel, akik rózsaszirmokat szórva hagynak nyomot maguk után. Ja, és ki ne hagyjuk a tudományt, elmésebb és kifinomultabb ízlésű olvasóink kedvéért. Kéne bele kén, vagyis inkább mondjuk legyen egy izgalmas kis genetikai vonal, ami a szociológiával párosítva tuti székhez szegezés, falhoz vágás.
A nyomozás sem maradhat el, mert ki kell deríteni, hogy visszajáró szellemünknek ki volt hajdanán, vagy 70 évvel ezelőtt a gyilkosa. És hab legyen a tortán (sic!), hogy a macsó és a szellem szerelembe esnek. Ennél többet már nem lehet kihozni a hozzávalókból, ebből az ízkavalkádból, tádámm: kész a tökéletes, izgalmas, minden igényt kielégítő finomság.

Boá...

Tetejébe idegesítő a 2-3 oldalas, filmszerű jelenetekből álló elbeszélésmód. A szöveg nem annyira egyszerű, mint vártam és vannak benne rettentően okos, szép és szívszorító mondatok, ahogyan az viszont elvárható.
A egész végén pedig egy már-már apokaliptikus jelenet, ami mintegy tetőpontként a történet legizgalmasabb jelenete akar lenni, de én itt már sírtam, annyira-de-annyira gagyi volt, hogy alig akartam elhinni, hogy ez a számomra is érdekesen induló és a feléig relatíve normálisan haladó történet itt kötött ki. Pedig gondolhattam volna.

Nyelvleckének jó volt, megtudtam, hogy simán képes vagyok közepesen nehéz szöveget gond nélkül olvasni, érteni, oszt ennyi.

5/10.

Mindenféle

2011-02-28T18:18:00.002+01:00

1. Vettünk egy Kindle-t :) Egyelőre főleg a párom küttyög vele, de nemsokára én is kezelésbe veszem és reszkessenek az e-bookok :P

2. Nem tudom mit akartam még ide, volt valami, ha valaki tudja, juttassa eszembe. Elgurult a Cavintonom :D

3. Ide sem tudom :-o Ja, filmek. A Black Swan jó, Nathalie remek, bár nem ismernéd fel. Úgy 8/10-es a film.

4. És voltam színházban is Vivienne-nel. Mióta megszületett a lányom nem voltam és már nagyon hiányzott. A Bohéméletet néztük meg színdarabban. Nagyon különleges és ötletes volt a rendezés (Ascher Tamás), ez is olyan 8/10-es volt. Aki szereti az egyedi megoldásokat és a fahumort, annak biztosan tetszeni fog.

5. Végre van egy könyv, amit be fogok fejezni angolul (Jodi Picoult: Second Glance - szellemes, de nem úgy, hanem ghosts :)). Egész rákaptam az ízére az angolul olvasásnak. Eddig valami blokkolta az agyamat olvasás közben, mert hiába értettem minden szót, valahogy nem állt össze a fejemben a történet, ha angolul olvastam. De most valami átkattant az agyamban és működik. Ki is néztem következőnek ezt Kate Mortontól, meg vagyok veszve érte :)

Asszem ennyi :)

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

2011-02-25T17:03:00.018+01:00

Elfogult vagyok egy kicsit az íróval. Mert magyar, mert az én generációm, mert nagyon tetszett az Isten hozott c. regénye.

Nem csalódtam ebben a könyvében sem. Sőt. Megdöbbentett az őszintesége. Ez ugyanis a családjának története, azon belül is jobban fókuszálva 3-4 családtagra. Szerintem ez sokunknál érzékeny téma, én csak nagyon kevés embernek tudok erről a témáról őszintén beszélni, mert fájdalmas, mert szégyenletes, mert miért kell így lennie...?
De szerintem nincs normális család, nincs olyan, ahol ne lennének takargatnivaló kis dolgok, és csak nagyon kevesen képesek ezt nyíltan felvállalni, a nyilvánosság előtt pedig pláne.

Grecsó megtette. A vele készült interjú szerint a sztorik váza igaz, csak a fehér foltokat töltötte ki a fantáziájára hagyatkozva. Ami külön jó, nekem tetszik, hogy teljesen biztosak nem lehetünk benne, hogy melyek a valós és a kitalált epizódok, ettől csak izgalmasabb. De igazából mindegy is, mert szerintem nincs olyan színes képzelet, amit a valóság ne tudna überelni.

A főszereplő, akit nem azonosít teljesen magával az író, mert nem nevezi meg és más a foglalkozása is, egy szép napon felkérést kap, hogy írjon a helyi lapba egy régi családi fotó kapcsán valami régi történetet. Hősünk elvállalja, leírja nagyapja testvérének rövid történetét, ahogyan ő hallotta a családban, de meglepetésére érkezik egy reakció az írására, miszerint az általa ténynek tudott dolgok mégsem igazak. Így kezd nyomozásba saját családjának valós története után. Rokonok, ismerősök szájából elevenedik meg a múlt, a kendertermesztő falu melletti telep élete, a kosárfonó, kalauz, építőmunkás rokonok egyáltalán nem egyszerű magánélete. A jelen, hősünk magánélete pedig a régi történetek sorai között zajlik szinte eggyé olvadva azzal, ami megint csak nagyon tetszett.

Különlegesnek találom Grecsó egész gondolatvilágát, hogy milyen mélyrehatóan foglalkozik ezekkel a családi dolgokkal, kutatva azután, hogy miként lehetne az ősök külső és belső tulajdonságait, történeteit saját magára, az ő sorsára vonatkoztatni. Van ebben valami ezoterikus, karmikus.

A nyelvezetét is szerettem, jól olvasható, gördülékeny, jól egyensúlyoz a hétköznapiasabb és a szépirodalmi eszközökkel tűzdelt részek között. Érdekessé teszik a szövegbe belesimuló párbeszédek.

Büszke vagyok Grecsó Krisztiánra, komolyan. Örülök, hogy vannak ilyen gondolatvilágú, fiatal, tehetséges íróink is.

10/9,5

Itt látható riport az íróval a regényről.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev

2011-02-09T18:44:00.013+01:00

Érdekelnek a különböző vallások, a művészetek pedig depláne. Úgyhogy ez éppen nekem való könyvnek ígérkezett. És tényleg.

Potok már az első oldalakon egy olyan hangnemet ütött meg, hogy azonnal látszott, hogy ő egy nagyon jó író. Viszont azután kis csalódást okozott, ugyanis a tetszetős stílus ellenére a könyv feléig elég nyögvenyelősen haladtunk, pontosabban szólva toporogtunk, mert kb. ugyanarról volt szó sok-sok oldalon keresztül újra és újra.
Mégpedig a gyermek Asher Levről és a ladovi zsidó közösséghez tartozó családjáról. Ahogyan Asher rajzolgatni kezd mindenfélét és ahogyan különleges képességét, látásmódját felfedezi. Ahogyan édesapja rendszeresen, hetente többször repülőutakat tesz New Yorkból Amerika különböző részeibe, hogy más zsidóknak segítsen, építve és összetartva ezzel a közösséget. Ahogyan az édesanya először bátyja elvesztésétől letargiába esve vegetál, majd gyógyulása után főiskolai tankönyveivel barikádozza el magát, maradék idejében pedig az ablakon kibámulva aggódik a családtagjaiért.
Asher édesapja nem tudja megérteni, hogy fia miért pazarolja idejét rajzolásra, festésre, a vallásos zsidóknál ez nem szokás, sőt pedzegeti, hogy a fiú tehetsége esetleg a Másik Oldalról való.

A könyv második felében Asher az apja minden értetlensége és negatív hozzáállása ellenére mégiscsak folytatja művészetét és már nagyon fiatalon felfigyel rá egy idősebb festő, aki pártfogásába veszi. A fiú ugyanakkor megtartja vallása előírásait is, eljár a zsinagógába stb. A közösségük vezetője, a Rebbe az édesapa minden ellenérzése ellenére jóváhagyja a fiú művészi tevékenységét és bölcsen próbálja őt úgy terelgetni, hogy a közösség hasznára váljon.

Egyén és közösség, valamint annak szabályai állnak az én olvasatomban a történet középpontjában, de egy érdekes aspektusból, mégpedig a művészet, művészek szemszögéből. Asher az érzelmeit fejezi ki festészetével, ő ezzel kommunikál a külvilág felé, ez viszont ütközik a közösség szokásaival.

A regény fontos kérdése, hogy ha választanunk kéne az esztétikai és a morális vakság között, akkor mit választanánk? Ez egy átlagembernél eléggé egyértelmű szerintem, azonban egy művésznél, aki a művészetén keresztül kommunikál és fejezi ki magát, közel sem.

A regény vontatott első fele egy lassú és fokozatos ráhangolódás volt a címszereplő Asher Lev személyére, érzéseire. A történet utolsó részében viszont Potok egy akkorát írt, hogy csak tátogni tudtam. Régen olvastam ennyire jól megírt, feszültséggel és érzelmekkel, erkölcsi kérdésekkel teli irományt, mint ennek a regénynek a befejezése, csúcspontja. Nekem katartikus élmény volt. (Azt már észrevettem, hogy sokszor a művészethez kapcsolódó írások okoznak nekem ilyet :))

Kétszer is elolvastam ezt a befejező részt, annyira tetszett, pedig nem szoktam ilyet.
Nekem persze megvan a saját kis véleményem erről az egészről, a végkifejletről. De ezt most megtartom magamnak. Az biztos, hogy nagyon fontos kérdéseket feszeget.
Kíváncsian várom, hogy mi történik Asherrel a regény folytatásában, az Asher Lev örökségében.

9,5/10.

Thomas Mann: A Buddenbrook ház

2011-02-05T17:14:00.010+01:00

Én úúúgy örülök, hogy sikerült megint egy ilyen jó klasszikust beválasztanom. Én ezt annyira szerettem olvasni, hogy most nem is nagyon tudok mást, mert még mindig ott vagyok Lübeckben úgy 150 évvel ezelőtt. (Érdekes, Mann nem említi, hogy mely városban játszódik szinte végig a történet, úgy kellett kigugliznom, aztán kiderült, hogy ez Lübeck, az író szülővárosa, és a fiktív szereplői is mintha emlékeztetnének a város egy-két akkori lakójára :))

Egyébként nem volt ez egy vidám történet. Ez nem titok, hiszen az alcíme eredetileg Verfall einer Familie, azaz Egy család hanyatlása.
Mann alaposan meglepett. Persze rengeteget hallottam a nevét, olyanoké mellett mint Dosztojevszkij vagy Kafka stb. és azt hittem, hogy valami sokkal nehezebbre és unalmasabbra kell számítanom. Aztán jól meglepődtem, hogy nem volt benne semmi nehéz meg unalmas. Egy jómódú német gabonakereskedő család mindennapjait mutatja be nekünk Mann a regényben, időnként nagyobbakat ugrálva az időben. 3-4 generáció sorsának alakulását követhetjük nyomon a történet során, kiemelve a legjellemzőbb, legkarakterisztikusabb eseményeket a sorsokból, melyek képesek bemutatni a családtagok jellemét, élethez való hozzáállását.
A fő vonal Johann Buddenbrook konzul 4 gyermekének sorsa: a családért élő Tonyé, aki mindig rossz férjet választ, a céget továbbvivő szorgalmas Thomasé, a szórakozásnak élő Christiané és a mélyen vallásos Klaraé. Rajtuk kívül még jópár szereplővel megismerkedhetünk, családtagokkal és alkalmazottakkal.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi tetszett annyira benne. Eleinte talán a gördülékenysége, flottsága, aztán később az, ahogyan Mann bemutatta, hogy milyen apróságok vezettek a hanyatláshoz és a család kihalásához. Aztán a legvégén egy-két témába mint pl. a halál vagy a zene picit jobban belemélyedt az író, ezeket meg azért szerettem mert tényleg hiányzott már a felszín mellett valami mélység is a regényből. Ezekkel mutatta meg igazán az író az írói tehetsége mellett a műveltségét és sokoldalúságát is.

A nem mindig pozitív hangulat ellenére jó volt olvasni, hogy milyen fontos volt anno a tágabb család, a hagyományok, a gyökerek, a család hírneve. Ezek manapság már egyáltalán nem léteznek vagy nem számítanak fontosnak :(

Azt hiszem ez egy olyan klasszikus, amit bátran a kezébe adnék egy kortárs irodalmon szocializálódott olvasónak is, mert mind a nyelvezete, mind a történések "pörgése" nagyon jól olvashatóvá teszik. Úgyhogy tessék Mannt olvasni!
Ha nem lenne annyi minden más olvasnivalóm, most azonnal nekiállnék a Varázshegynek, aztán meg a József és testvéreinek.

És így egy könyv után Mannt gondolkodás nélkül felhelyezem a képzeletbeli kis polcom tetejére Maugham és Capote mellé, mert ott a helye.

9,5/10.

Charles Dickens: Kis Dorrit

2011-01-31T17:43:00.013+01:00

Nagy elégedettséggel tölt el, hogy Dickens nevét végre így, a címsorba írhatom le a blogomban. Egyrészt mert már régen szerettem volna valaki nagynevű klasszikustól olvasni, akinek az írásmódja még tetszik is. Másrészt nagyon büszke vagyok rá, hogy kiolvastam ezt a könyvet, mert azért ez nem volt kis teljesítmény... Próbára tett rendesen ez a több, mint 800 oldalas, apró betűs regény a terjedelme miatt is, meg amiatt is, hogy meglehetősen nehézkesen, kerülőutakon, rettentő szószátyár módon jutottunk el A-ból B-be.

Viszont Dickens stílusa már az első fejezetben megvett magának. Választékos, de nem érthetetlen, finom humorú, nagyon jó emberismeretről tanúskodó.

A történet meglehetősen sokrétű. Legelőször is a címszereplő, Amy Dorrit sorsát követhetjük nyomon, aki a Marshallsea nevű londoni börtönben látja meg a napvilágot, ott is nő fel testvéreivel együtt, mert édesapja adósként ide került és úgy néz ki, hogy itt is fogja leélni az életét. Érdekes ez a börtönvilág, mert a családtagok ki-be járhatnak amikor kedvük tartja, a rabok nem cellákban, hanem lakás-szerű, berendezett szobákban élnek. Úgyhogy az egész Dorrit család gyakorlatilag itt a börtönben éli hétköznapjait, bár csak apjuk az állandó börtönlakó. Kis Dorrit apróbb munkákat vállal házaknál, például varrást, hogy családját segíteni tudja. Egy munkaadójánál ismerkedik meg Arthur Clennammel, aki pártfogásába veszi a fiatal lányt, az ő és egész családja sorsát próbálja egyengetni, már amennyire tudja. És hogy ez hogyan sikerült neki? Na, erről szól a regény.

A történetben nagyon sok mellékszereplő van, akikről listát kellett írnom, ami eddig még sosem fordult elő... Az ő látszólag mellékesnek tűnő történeteiket is meglehetősen részletesen - már-már érthetetlen figyelmet fordítva rájuk - meséli el nekünk Dickens. De a vége felé persze kiderül, hogy egyetlen kis mozzanat sincs feleslegesen említve ebben a nagyívű történetben, mert nagy kerülőkkel ugyan, de minden erecske megtalálja a maga medrét a hatalmas tóhoz, hogy ott kerek egésszé álljon össze.

Nem volt meglepetés a regény vége, mindvégig benne volt a történetben, hogy mi lesz ennek a kedves és szerény, önfeláldozó lánynak a sorsa. A meglepetés - mint említettem - számomra az író fergeteges stílusában rejlik. Nagyon éles szemmel, szociológiai érzékenységgel, hitelesen ábrázolta ebben a regényében gyakorlatilag az egész korabeli angol társadalmat a legalsóbb rétegektől a legfelsőbbekig. A kifejezőkészsége, szóhasználata, humora, iróniája pedig egészen figyelemre méltó.Azt hiszem a fordítás külön megérdemel egy nagy-nagy dicséretet, szerintem nem lehetett egyszerű ezt a meglehetősen aprólékos és bőbeszédű szöveget ilyen frappánsra és nem terjengősre átültetni.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet és ha maga a történet nem is kap tőlem maximális pontszámot, az biztos, hogy megértettem, hogy miért emlegetik Dickenst a világirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb írójaként.

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, a Két város regényét szemeltem ki következő áldozatul. Az szerencsére rövidebb :)

8/10.

Babits Mihály: Hatholdas rózsakert

2011-01-29T13:39:00.008+01:00

Ez nagyon jól esett.

Mert rövid volt. Mert magyar volt. Mert vicces volt.

Kicsit tartottam tőle, mert azért ezekben a régi írásokban sokszor úgy csikorognak a szavak, hogy azt nehéz elviselni. De Babits egyrészt annyira nem régies, másrészt meg valahogy nagyon kifinomultan ír, a téma, a környezet pedig annyira hétköznapi és egzotikus egyben, hogy az csak jó lehet. Azért írom, hogy egzotikus, mert azért hatholdnyi rózsával beültetett kert nem éppen hétköznapi dolog. El lehet képzelni, hogy nyári estéken milyen hangulatot áraszt egy ilyen hely. Na. Egy vidéki kisvárosban Ilka néninek van ez a kertje, a szerbeknek adja el a rózsaszirmokat, akik illatkészítésre használják. Emellett házába albérlőket is fogad, főleg facér fiatalembereket, jelen esetben Gruber Francit (már ez a név is...:D), aki ifjú joggyakornok. És igen, a név és a titulus alapján máris el lehet képzelni az illetőt. Esetlen, nem egy határozott, férfias jelenség, olyan, akit lehet szivatni.

Ilka néni valahogy a kisváros kerítőnője lett az évek során. Az ő hatalmas kertjében gyűlnek össze nyár estéken a fiatalok nagy beszélgetésekre, nevetésekre és persze párt találni. Franci szerencsétlenségére kiszemeli őt a város leghűvösebb és legokosabb eladósorban lévő hölgyeménye, Irén.

Többet nem árulok el, érdemes elolvasni, hogy hogyan szövi Irén a tehetetlen Franci köré a hálóját ill. hogyan adja meg magát végleg Franci. Vagy talán mégsem...?

A novella alcíme az, hogy vidéki komédia. Tényleg az, de semmiképpen nem nagy, könnycsorgatós röhögésekkel van teli, hanem valami nagyon finom humorral, olyannal amit csak egy intelligens, finom úriember tud írni.
Tetszett ez a visszafogottsága, a valódi és szimbolikus rózsaszirmok.
Jó volt, na. Egy újabb magyar kincs.

9,5/10.

Megtaláltam az MTV videotárában a belőle készült filmet Tolnay Klári és Tahi Tóth László főszereplésével. Még nem néztem meg, de valahogy biztos vagyok benne, hogy remek.

Karin Fossum: Indiai feleség

2011-01-22T20:46:00.009+01:00

Ritkán olvasok krimit. Ez azonban az indiai nemzetiségű feleség okán felkeltette az érdeklődésemet. Persze igazából nagyon kevés indiai vonatkozás volt benne, mert nagyrészt Norvégiában játszódik.

Egy pici faluban, kb. 2000 lakossal, amely helység a falu ugyanazon jellegzetességeit viseli magán, mint bármely falu Európa szerte. Van egy posta, egy kocsma, egy bolt, egy iskola és sok-sok egymást nagyon jól ismerő vagy ismerni vélő lakos.

Egy ötven körüli szelíd agglegény, Gunder úgy dönt, hogy mivel hazájában eddig nem sikerült feleséget találnia, Indiába utazik, mert megfogja a nővérétől kapott, Indiáról szóló album. Úgy gondolja, hogy ott biztosan talál magának megfelelő nőt, hiszen sokan vannak, szegények és nem utolsó sorban szépek a nők. Érdekes módon azonnal talál is magának megfelelőt a rövidke, két hetes útja során és meg is ejtik a frigyet pikk-pakk. Megmondom őszintén, lehet, hogy mert én túl óvatos vagyok, de ezt a momentumot egyáltalán nem találtam életszagúnak. De hát mi lett volna az Indiai feleséggel, ha nem sikerült volna asszonyra lelnie??? Hát akkor nem hal meg. Ugyanis Poona, az asszony pár héttel férje után, miután mindent elrendez és búcsút mond korábbi életének, Norvégiába repül, hogy végleg ott maradjon. A férj egy tragikus baleset miatt nem tud feleségéért menni a reptérre, és úgy alakul, hogy a nőnek sosem sikerül elérnie álmai otthonát, mert a reptérről a hazáig vezető úton valaki brutális kegyetlenséggel megöli.

Megindul a nyomozás Sejer felügyelő és ifjú kollégája vezetésével. Az események lassan bontakoznak, kezdetben nincs semmi nyom, de lépésről lépésre mégis előbukkannak szemtanúk és vallomások, melyek elvezetnek az esetleges gyilkoshoz. Fossum úgy szövi a szálakat, hogy többen is gyanúba keverednek egy-egy félmondat erejéig és néhány szereplő kis története elvarratlan marad. Éppen ettől életszagú igazából a krimi, mert nem kapunk mindenre választ és az igazság sem derül ki teljes egészében.

Érdekes kriminológiai, megkérőjelezhető módszereknek lehetünk tanúi, legalábbis nekem annak tűntek. Hogyan lehet valakit beismerésre kényszeríteni, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem...

Érdekes volt olvasni, hogy hogyan befolyásolja egy ilyen szűk és zárt közösségben való lét az emberek őszinteségét a tanú- és egyéb vallomásoknál. Hogy akár inkább gyanúba keverik magukat, minthogy a piszkos kis titkaikra fény derüljön...

Nagyon gyorsan haladtam az olvasásával, egyrészt mert érdekelt, valahol tetszett, ugyanakkor rettenetesen nyomasztott a sivárság, a sterilség - van valami steril a skandinávokban, amit nem tudok más szóval kifejezni és megmagyarázni sem - és már le akartam tudni.

Biztos, hogy nem egy átlagos krimi bizonyos szempontból. Azt hiszem tetszett.

8/10.

Joyce Carol Oates: Jó étvágyat, Amerika!

2011-01-19T15:17:00.011+01:00

Cseri javaslatára nyúltam Oates-nak ehhez a regényéhez. Deeeee.... Nem volt rossz, de nekem ez sem az az Oates, akit a Napfordulóban vagy az Állatokban megkedveltem.

Ez számomra az igazi felszínes, csacsogó, mosolygós amerikaiakat hozta. Persze a jelenség mögé nyúlt az írónő, hiszen természetesen ez csak a felszín, a mélyben ott van a valóság. De valahogy nem érdekelt eléggé a téma, azt hiszem.

Van egy felső-középosztálybeli házaspár, McCullough-ék, középkorúak egy 19 éves lánygyerekkel. A férj demográfiával foglalkozó tudós, a nő szakácskönyveket ír, a lány egyetemista. Nagy társasági életet élnek partikkal, hatalmas baráti körrel. Jólét, biztonság. Többször elhangzik a történet során, hogy a nagy baráti összejöveteleken, partikon úszkálva a saját jólétük és nagyszerű életük mámorában milyen jól érzik magukat, mennyire boldogak. Aztán persze a társaság nem egy tagjáról később kiderül, hogy a háttérben azért nem olyan fenékig tejfel az életük, mint mutatják.

Egy napon a szánalmasan suta és jóindulatú, békés főszereplő férj egy ügyetlen ügye miatt a feleség ijesztően kifordul önmagából és megtörténik a tragédia. Összetörik házuk hatalmas üvegablaka, súlyos sérülést okozva egyiküknek. És összetörik mindnyájuk élete. Bírósági tárgyalás következik, mely azt hivatott kideríteni, hogy szándékosság vagy baleset volt-e a tragikus esemény hátterében. A gyanúsított, bár kezdetben makacs hallgatásával próbálja védeni az áldozat és saját jó hírét, végül mindent bevallva új életet kezdhet. De milyen életet? Okulva a tragédiából? Nem feltétlenül... Hanem mintha újabb "üvegpalotát" építve...

De ha neked ez kell, akkor jó étvágyat hozzá, Amerika!

Az Áldatlan szerelmeket nem bírtam végigolvasni az írónőtől, nekem olyan csapongó, lényegtelennek tűnő dolgokról csacsogó volt, nem tudtam követni igazán a gondolatmenetét, untam. Ez a regény helyenként szintén ilyen volt, de sokkal jobban olvasható, lineáris történetszövéssel. Annál jobbnak találtam, de számomra nem közelíti meg a Napforduló és az Állatok lélektaniságát, feszültségeit.

7,5/10.

Kampány a magyar írókért

2011-01-16T13:18:00.004+01:00

Egy Molyon folytatott beszélgetés ihlette, hogy csináljak egy kampányt a színvonalas magyar irodalomért.
A Molyon itt lehet hozzá csatlakozni, de bemásolom ide is a szövegét:

VÁSÁROLJ KÉT KÖNYVET! - KAMPÁNY A MAGYAR ÍRÓKÉRT

A nagybetűsekért.
Ezennel kampányt indítok a színvonalas kortárs magyar irodalomért. Mind szellemileg, mind anyagilag támogassuk azokat az élő magyar írókat, akik érdemesek erre értékes írásaikért.

Vásárolj 2011-ben legalább kettő darab tetszőlegesen kiválasztott, kortárs, élő magyar író tollából származó új (nem antikvár) kötetet, olyat amit értékesnek vélsz és érdemesnek a nagyközönség előtt való reklámozásra.
A megvásárolt könyvet olvasd el, értékeld a Molyon és a blogodban (ha van).
Természetesen több könyvet is vállalhatsz, kedvedhez, idődhöz és pénztárcádhoz mérten.
A vállalt könyveket nem kell előre meghatározni, mert remélhetőleg idén még nagyon sok új könyv fog megjelenni. Műfaji határokat sem húzok, de hangsúlyozom, hogy színvonalas, értéket közvetítő írásokról beszélünk.
A megszületett értékelések linkjét ide várom kommentben.

A kampányból kizárok minden hype-olt, plakáton reklámozott könyvet.

Lehet itt is csatlakozni, ha valaki esetleg nem Moly tag!

Összeesküvés elmélet :P

2011-01-14T17:00:00.002+01:00

Előre bocsátom: senkit nem szeretnék megbántani. Ez nem ítélkezés, csak egy jelenség elemezgetése, ami előtt én személy szerint kissé értetlenül állok. Mégpedig, hogy rengeteg-rengeteg ifjúsági könyv került piacra az elmúlt 2-3 évben. Még annál is több. Ezzel semmi baj.

Amit viszont észrevettem, hogy felnőttkorú, bőven 20-as, sőt 30-as ismerőseim nem elhanyagolható hányada is falja ezeket a könyveket. Van aki szinte csak ilyesmit olvas és még többen vannak, akik olvasmányainak viszonylag nagy hányadát ezek a könyvek tetszik ki, nagyobb hányadát, mint amit én "normálisnak" gondolnék.

És amíg én életkoromnál fogva úgy érzem, hogy egyre távolodok ettől a témától, egyre kevésbé érdekel, ők úgy olvasnak egyre gyakrabban ilyen irodalmat...:-o

Nem mondom, hogy nem értem, hogy mit találhat egy felnőtt ezekben a könyvekben, tökéletesen értem. Én is felnőtt fejjel olvastam a Harry Potter sorozatot és imádtam. Én is szeretek időnként - mondjuk évente 2x, könnyedebb, varázslatosabb történeteket olvasni visszatérve az ártatlan ifjúkoromba. De rendszeresen biztosan nem tudnék ilyen történeteket olvasni, mert úgy érzem, így a 30-as éveim közepéhez közeledve már túl vagyok egy határon, amin túl ezek a könyvek már nem nyújtanak akkora élményt, mint feleennyi idősen. Aranyosak, helyesek, élvezetesek - de nekem kell a felnőtt, élettapasztalatra épülő, gondolkodásra késztető irodalom, ahol esetleg még rá is tudok csodálkozni az egymás után rakott szavak szépségére, hatására, kifejezőképességére.

Igazából van egy összeesküvés elméletem, egy elmélet-kezdeményem (de nem fogom elárulni, mert ez megint egy sértődés-faktor, azt hiszem...), hogy ez a jelenség mitől, miért is van és kíváncsi vagyok, hogy mások mit gondolnak erről, mert elképzelhető, hogy én járok valamilyen tévúton vagy rossz a logikám. Főleg azok véleménye érdekel, akik szívesen és gyakran olvasnak ifjúsági irodalmat és már nem feltétlenül tinik.

Christoph Hein: Paula Trousseau

2011-01-09T11:01:00.012+01:00

Nagyon személyes volt nekem ez a könyv. Soha nem olvastam még olyan emberről, aki ennyire hasonlított volna rám, vagy én rá. Nem külsőségekről beszélek, nyilván, hanem a személyiségjegyekről.

A regény egyben egy nagy arconcsapás is volt számomra, mert ugyan egy ideje már érzem, de így kívülről szemlélve már látom is, hogy mi - Paula és én - úgy általában tekintve nem vagyunk egy szimpatikus emberfajta. De ez azért nem akkora baj, mert az emberiség, úgy általában tekintve meg nekünk nem szimpatikus :P

Nem mondom, hogy teljes egészében azonosulni tudtam Paulával, de az alapvető tulajdonságai meglehetősen emlékeztettek magamra.

De kezdjük az elején. A történet Paula halálával kezdődik, nem titkolja tehát az író, hogy hogyan végződött a művésznő élete. Igazából a regény lapjain a miértre nyújt nekünk választ Christoph Hein, hogy miért kellett(?) ennek a nőnek viszonylag fiatalon úgy végeznie, ahogy.

Nem sok szívderítő pillanat van Paula sorsában. Gyermekkora a szocialista NDK díszletei között szeretettelen, rideg, pedig teljes családban nő fel: szülők, testvérek, de ugye ez még nem recept semmire. Nem csoda tehát, hogy a lány az amúgy is vonzónak talált festészetbe menekül. Nem akar semmi mást, csak festeni. Mindennél fontosabb ez, szerelemnél, gyereknél, barátoknál, bárminél. Persze később azért a magánélet zajlik nála is, lesz házassága, kapcsolatai, gyerekei, de valami olyan kimértséggel, még az érzelmekbe is logikát és tudatosságot víve (ú...), hogy az nem tekinthető normálisnak. Ugyanakkor időnként elragadják az ösztönei is, amik viszont érdekes irányba viszik, a nők felé, amiben én szintén látok valami logikát. Nagyon érdekes.

A történésekből jól látszik, hogy bár Paulában eleve van ugyan egy adag introvertáltság, de szerintem nagyobbrészt a környezete alakította ilyenné: a nehéz gyerekkor, majd a félénkséget, tudatosságot és őszinteséget arroganciának tituláló környezet.
És igen, kegyetlennek is tűnt Paula sokszor, ez ismerős. De azt gondolom, hogy kíméletből, szép szavakból nem ért az emberiség, nem azért mert hülye, hanem mert nem akar érteni... Ha nem muszáj, ugye...
Kedvenc idézetem a könyvből:

Magam is meglepődtem egy pillanatra, de most szinte élveztem milyen kegyetlen tudok lenni. Egész jó dolog a kegyetlenség, ha magunkra találunk tőle. A kíméletlen egoisták mindig őszinték, nem színlelnek, tisztességesek és egyenesek. Nincs olyan kívánságuk, amit ki ne mondanának, ettől olyan egyszerű velük. Nem éppen könnyű, de egyszerű.

Kezdetben elcsodálkoztam Hein hűvös és szenvtelen hangján, ami az egész regényt jellemzi. Ugyanakkor meg kell hagyni, nagyszerűen illik ez az ábrázolásmód a 70-es, 80-as évek beli NDK légköréhez és Paula egész személyiségéhez. Ennek ellenére vagy talán éppen a tárgyilagosság miatt azonban nagyon olvasmányos, gyorsan olvasható: Hein nem beszél mellé, nem filozofálgat, a történések bemutatására szorítkozik, mégis jól kidomborodik a sztoirból a főszereplő lelkivilága.

Nagy hangsúlyt fektet az író Paula művészetére is, ahogyan küzd az ihletével és azzal, hogy csak azt tudja festeni, rajzolni amit akar, olyat nem nagyon amit meg is vesznek. Pont ezért soha nem lett belőle igazán nagynevű és szélesebb körben ismert festő. Ezen kívül hónapról hónapra él, küzd a felszínen maradásért.
Nagyon ismerős volt a büszke és segítséget soha el nem fogadó magatartása, kellemetlen őszintesége. A logikára alapozott gondolkodása, a romantikátlan és hűvös viselkedése, a világról tudni nem akaró hozzáállása.
Azért remélem én túlélem.

8,5/10.

Barbara Corrado Pope: Cézanne modellje

2011-01-02T13:58:00.013+01:00

Nem olyan régen jöttem rá, hogy engem nagyon meg lehet venni a valós történelmi hátterű történetekkel, még akkor is, ha a cselekményük könnyed vagy romantikus, mint mondjuk Fábián Janka Emma sorozata vagy a Párizs fehér fényei volt.

A másik nagy kedvenc témám pedig a művészekről, az ő munkájukról, nehézségikről szóló regények.

Amikor megláttam ennek a könyvnek a fülszövegét, azonnal lecsaptam rá, hiszen XIX. század, Cézanne, Franciaország, na meg egy kis krimi, ez csak jó lehet - gondoltam.

A francia kisvárosban, Aix-en-Provence-ben egy kőfejtőben egy szétszaggatott festmény társaságában megtalálják az értelmiségi vitákat folytató szalon gyönyörű háziasszonyának, Madame Solange Vernet-nek a holttestét.
A gyanú rögtön élettársára, a városban geológia előadásokat tartó Charles Westerbury-re esik. A nyomozást Bernard Martin, egy zöldfülű, kezdő vizsgálóbíró és Franc, a helyi rendőrnyomozó közösen vezetik. Az ügybe alaposan belekeveredik a település neves szülötte, Paul Cézanne is, aki szerelemes volt a nőbe. A történet során tulajdonképpen a nyomozást kísérhetjük figyelemmel. Aminek leírása feszes, flott, ahogyan az egy krimihez illik.

Deeee. Igazából egyedül a krimit tudom értékelni a könyvben. Nem kaptam meg a kor hű és életteli ábrázolását, hangulatát, ami, ha már egy történelmi korszakba helyezett történetről van szó (pláne egy történészprofesszor tollából), azt hiszem illett volna. Kíváncsi lettem volna pár mondatnál bővebben a Madame Vernet szalonjában folyó tudományt és vallást összeboronálni hivatott vitákra, beszélgetésekre. Kíváncsi lettem volna jobban Cézanne életére, személyére, művészetére, Zolával való kapcsolatára. De ezekről nem igazán esett említés. Azt hiszem amikor az ember egy bizonyos korszakból való, bizonyos valós személyeket megelenítő regényt vesz a kezébe, akkor joggal vár el ezekre kiterjedő érzékeltes ábrázolásmódot. Mert enélkül nagyon öncélúnak tűnnek ezek a körülmények, elemek a sztoriban és azt gondolom, hogy csak mézesmadzagot húznak el az olvasó előtt, hogy most egy érdekes és izgalmas, valódi történelmi közegbe kerül.

Nem sikerült Barbara Corrado Pope-nak a körítéssel elvarázsolnia, de ettől függetlenül egy feszes cselekményű, szórakoztató és megdöbbentő eredményű nyomozásról olvashattam (ami játszódhatott volna bármely korban, bármely országban, bármely személyekkel...)

Ez az írónő első könyve és első regénynek egyáltalán nem rossz az iromány, viszont pont az hiányzott nekem belőle, amit egy történészprofesszor a szakmája kapcsán hozzá tudott volna adni a történethez.

6,5/10.

Utolsó könyv

2010-12-31T11:47:00.021+01:00

Nem, nem fogom befejezni jövőre a blogírást :P De összefoglalót sem fogok írni az elmúlt évről. Egyrészt mert soha nem szerettem igazán beállni a sorba :P, másrészt mert nem nagyon van mit. Ami lényeges, azt korábban leírtam.

Utolsónak Raana Raas Csodaidők - Az ogfák vöröse c. könyvét olvastam idén. Természetesen a Moly hatására, mert hihetetlen rajongótábora van ott, és Eta (Görgey Etelka), az írónő is aktív tagja a Molynak, jó kapcsolatot alakított ki az olvasóival.

Nos, be kell valljam, az elején majdnem félretettem úgy az 50. oldal környékén. A stílusával nem voltam kibékülve, elég döcögős volt, a történetet pedig nem tartottam eléggé érdekesnek. Aztán valami mégis tovább vitt és egyre jobban belemerültem, ahogyan az írónő is egyre jobban belejött az írásba és azt vettem észre, hogy ez engem érdekel.

A történetet nem fogom leírni, rajtam kívül szerintem már szinte mindenki olvasta a könyves világban. Érdekesnek és ötletesnek tartom, hogy a történetet három lényeges és különböző nézőpontból kísérhetjük figyelemmel és nagyon tetszik, hogy a mi világunkban is jelenlévő erkölcsi-társadalmi problémák jelennek meg benne, amiket nagyon józan fejjel ábrázol az írónő, semmi sem fekete vagy fehér. A hagyományokat követő, kötöttebb niesiek társadalmát valamint a liberálisabbnak tűnő külsősökét és a köztük lévő feszültséget vázolja fel nekünk az írónő a regényben egy nagyon távoli jövőben, nagyon távoli bolygókon. De igazából nem is jó szó a vázolás, mert annyira aprólékosan van kidolgozva a Kaven, a niesiek társadalma, a szokásaik, külsőségeik, nem beszélve a politikai eseményekről, ami igazán figyelemre méltó.

Ami nem teljesen világos, hogy ez a sorozat igazából kinek íródott. De lehet, hogy ez azért van, mert még nem olvastam sci-fi szerű regényt. Én személy szerint a stílust eléggé ifjúságinak tartom, viszont a sok politikát meg pont nem. Valahogy érdekes ez az összetétel, de talán éppen ettől ilyen érdekes ez a könyv is.

Ezt az első részt igazából egy felvezető, szereplőket bemutató résznek éreztem a továbbiakhoz, érdekességei ellenére számomra nagyon falhozvágós dolgok nem voltak benne. Kíváncsian várom a következő részt.

8,5/10.

Elmélkedés

2010-12-29T14:08:00.007+01:00

Nézegettem a statisztikákat itt is meg a Könyvmolyok blogon is és igazából meg sem lepődve tapasztalom, hogy az új, menő, ifjúsági meg hype-olt könyveknek a látogatottsága a legnagyobb. Aztán megörültem, amikor megláttam, hogy a Szerelemről és más démonokról könyvről szóló posztot mennyien olvasták mostanában, mire közölték velem, hogy naná, mert nemrég jött ki belőle film...

Ez eléggé elszomorító, hogy egy Célszerű lődörgés (vagy mondhatnék más kevésbé ismeret, vagy klasszikus regényt is) ennyire nem érdekli az embereket, holott igazi csemegék is vannak ezek között, igaz, tündérek, vámpírok és űrhajók kevés eséllyel röpködnek bennük.

Tudom, hogy ez régi téma és változtatni rajta nemigen lehet, de arra jutottam, hogy az én ezentúl még jobban igyekszem majd kevésbé ismert, kevésbé népszerű témájú ill. régebbi könyvekről írni a blogomban. Hogy továbbra se legyek népszerű :P

És olvassatok Dickenst!

Joanne Harris: kékszeműfiú

2010-12-27T11:48:00.020+01:00

*picit módosítottam a posztot*

Volt időm emésztgetni ezt a könyvet, ugyanis már vagy 2 hete elolvastam. Nem szoktam ilyet csinálni, általában azonnal írok a könyvekről, de most valahogy nem volt időm és ihletem sem. De ahogy gondolkodom ezen a könyvön úgy jövök rá, hogy valószínűleg a nagyon beteg, gonosz, agyafúrt, igazából semmilyen értéket nem hordozó téma is meggátolt abban, hogy azonnal billentyűzetet ragadjak, bármilyen briliánsan is van megírva a történet. Mert így van, ez tagadhatatlan.

Harris az Urak és Játékosok sikerét próbálta meglovagolni ezzel a regénnyel, ez teljesen biztos. Utalások is vannak jószámmal a könyvbéli St. Oswaldra és tanáraira, a városkára, illetve a két szereplő/mesélő időnként felváltva történő megszólaltatása is mintha hasonlítana...
A Kékszeműfiú viszont az én ízlésem szerint már elkanyarodott egy olyan irányba, aminél én már megálljt intenék neki, de nem tudom mennyire hallgatna a véleményemre...

Ez a regény ugyanis, minden zsenialitása ellenére, mint írtam totálisan beteg. Kekszemufiu, ahogyan nicknéven az interneten hívja magát, valódi nevén BB online naplóját, blogját olvashatjuk a könyvben. Kekszemufiu apa nélküli gyerekkorát, különleges, szinesztézia szerű képességét, azzal kapcsolatos hírnevét és annak minden velejáróját meséli el nekünk blogjában. És a kis gyilkosságait... A bökkenő csak az, hogy már az elején kiderül, hogy olyan történeteket ír és vár az általa nyitott oldalon, amelyek lehetnek akár fikciók is. Így semmiben nem lehetünk biztosak amit leír, ez adja a pikantériáját a dolognak. Kiderül az is, hogy BB egy írókurzus hallgatója is egyben és így totális a zűrzavar. Az oldalán megjelenik Albertine néven egy lány is, aki szintén blogot írogat, egy történetet, mely Kekszemufiu történetének egy másik oldala. Jól kiegészítik egymást, az olvasó azt hiszi, hogy majd ez alapján szépen összerakja az igazságot. De nagy tévedés. Itt jönnek a csavarok, hogy senki nem az akinek látszik, totál káosz, majd a végén egy utolsó, nagyon gonosz fordulattal kiderül, hogy ki is a legbetegebb a történetben.

Egyébként a szinesztézia kapcsán Harris valamennyire ebben a regényében is megvillantja az ízek, illatok, színek iránti vonzalmát és kitűnő ábrázolóképességét. Nagyon tetszett még, hogy majd' minden bejegyzéshez tartozott egy zeneszám, amelyek valóban jól illettek az aktuális fejezet hangulatához, történéseihez, jól színesítve és érzékletesebbé téve ezzel a sztorit. Remek ötlet!
A zenék közül több számot is a Voltaire játszik, ez a daluk azt hiszem igazán ideillő : Death Death Devil Devil Evil Evil Song

Igazi letehetetlen, nagyon jó emberismeretről árulkodó pszichológiai thriller ez, bár a sok csavar ellenére a csattanóban számomra volt valami megszokott: egyszerre döbbenetes is meg nem is. Ami még nem tetszett benne, hogy a két blogos kb. ugyanazon a hangon szólal meg a naplójában, amiről mi bloggerek nagyon jól tudjuk, hogy lehetetlen, mert mindenkinek megvan a saját, általában jól felismerhető stílusa.
A könyv fontos üzenetének tartom az online világgal, az ott megjelenő emberekkel való óvatos bánásmódot ill. azt, hogy ez a szféra mennyire ki bírja hozni az emberben esetlegesen szunnyadó negatív tulajdonságokat.

Remélem Joanne Harris legközelebb a színességét bizonyítandó ismét valami lájtosabb különlegességgel áll elénk, mert különben rosszat fogok gondolni róla. *gonosz vigyor*

9/10.

Carol of the Bells

2010-12-24T14:24:00.003+01:00

Nem tudok írni

2010-12-19T21:53:00.001+01:00

Pedig kéne...

Csökkentem a várólistám 2011-ben

2010-12-12T15:32:00.005+01:00

Csatlakozom Lobo játékához, amiről bővebben itt. Nem ígérek semmit, de legalább megpróbálom. Nagyon hangulatolvasó vagyok, nehezen bírom rávenni magam "kötelezőkre", ha nincs hozzájuk éppen kedvem. De őket tizenkettejüket már régóta el szeretném olvasni. Remélem jövőre meglesz majd valamikor mindannyiukhoz a megfelelő hangulatom. (Kíváncsi vagyok 2011-ben hány könyvvel fog bővülni a várólistám. Nem csak 12-vel, erre mérget vehet bárki :D)

1. John Steinbeck: Édentől keletre
2. A. S. Byatt: Mindenem
3. Thomas Hardy: Lidércfény
4. Joanne Harris: Szederbor
5. Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap
6. Hamvas H. Sándor: Éjszakában
7. Jókai Mór: A tengerszemű hölgy
8. Thomas Mann: A Buddenbrook-ház
9. John Barth: Az út vége
10. Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? - Hazánk szíve
11. Salamon Pál: A Sorel-ház
12. Tatyjana Tolsztaja: Kssz!

Címekben

2010-12-08T17:34:00.013+01:00

Köszönöm cserinek a labdát.

01 – A múlt év legjobb könyve
Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban
02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad
nincs ilyen
03 – Kedvenc könyvsorozat
Harry Potter
04 – A sorozat kedvenc része
Az azkabani fogoly
05 – Boldog leszel ettől a könyvtől
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
06 – Szomorúvá tesz
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
07 – Leginkább alulértékelt könyv
Anne Patchett Életszonátája ugrik hirtelen be
08 – Túlértékelt könyv
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis (és még mennyire...)
Szabó Magda: Abigél
10 – Kedvenc klasszikus
Emily Bronte: Üvöltő szelek
11 – Ami nagyon nem tetszett
Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony
12 – Amit valaha szerettél, de most már nem
Leslie L. Lawrence könyvei
13 – Kedvenc író
mondjuk Murakami Haruki
14 – Kedvenc könyv az írótól
A határtól délre, a naptól nyugatra
15 – Kedvenc férfi karakter
Munkácsy a Dallos könyvekben
16 – Kedvenc női karakter
Anne a Montgomery könyvekben
17 – Kedvenc idézet a könyvből
melyikből?
18 – Csalódtál benne
Márquez: Száz év magány
19 – Legjobb adaptáció
Harcosok klubja
20 – Kedvenc romantikus
Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval
21 – Gyerekkori kedvenc
Mary Poppins - forever :P
22 – Kedvenc saját könyved
öööö ?????
23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra
Steinbeck: Az Édentől keletre
24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának
Ilija Trojanow: Világok gyűjtője
25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni
-
26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben
Orwell: 1984
27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben
Pi élete, Urak és játékosok
28 – Kedvenc könyvcím
Üveggyöngyjáték
29 – Mindenki utálta, kivéve te
-
30 – Abszolút kedvenc könyv
Orwell: 1984, de lehet, hogy már nem is.

David Leavitt: Az indiai hivatalnok

2010-12-07T19:16:00.012+01:00

Kissé mellényúltam ezzel a könyvvel, de a borítója és a fülszövege miatt nem tudtam neki ellenállni.

Igazából témájából adódóan jó és érdekes lehetett volna, de valahogy mégsem volt az. A XX. század 10-es éveire emlékszik benne vissza G.H. Hardy matematikus. Akkoriban ismerte meg Ramanudzsánt, az indiai autodidakta matematikus zsenit, aki saját magától fedezett fel különböző tételeket, amiket a világ másik felén már korábban felfedeztek ugyan tudósok, de ő még sosem hallott róluk. Egy napon Hardy levelet kap az indiaitól és köpni-nyelni nem tud annak tartalmától. Megérzi, hogy zsenivel van dolga, ezért kollégájával együtt elhatározzák, hogy Angliába hozatják, hogy a továbbiakban itt tudja kibontakoztatni tehetségét az ő segítségükkel. Ők egyébként Cambridgeben, a Trinity College-on tevékenykednek.

Leavitt a könyv egyharmadában bemutatja nekünk a Trinity társadalmát, életét, és a tudósokból álló titkos társaságot, mely az épület falai között tartja összejöveteleit. Én kicsit kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy ebben a magas-értelmiségi körben szinte alig akad heteroszexuális személy. Amibe végül belenyugodtam, this is reality, de kicsit fura volt, hogy Leavitt elég pikánsan ábrázolt bizonyos mozzanatokat. Aztán amikor a későbbiekben bedobott egy full homopornó jelenetet, akkor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen a témában való érzéki tapicskolás és neki is köze van ehhez a szegmenshez. Ami alapvetően nem baj, de ha egy matematikus életéről szóló könyvet választok, akkor valószínűleg rohadtul nem érdekel, hogy Hardy mit és hogyan csinált az ágyban a kis pajtásával és bizonyos fokú polgárpukkasztást, öncélúságot szimatoltam az író részéről.

Mindemellett az ígéretes kezdés után valahogy ellaposodott a történet is. Kitör az I. világháború és a Trinityn dolgozó tudósok burkoltan vagy nyíltan, de nagyrészt ellenállnak és pacifista nézeteiket hangoztatják. Betekintést nyerünk Hardy családi életébe, Ramamudzsánról igazából csak kevés szó esik, az is inkább pikánsabb vonatkozásban, hogy legyen benne valami érdekesség is, mert egyébként halálosan egyszerű volt a története: mindvégig puritán, kívülálló életmódot folytat Angliában, nem igazán sikerül beilleszkednie. Matematikai munkája mellett hosszú és nem ill. rosszul diagnosztizált betegségével járja a kórházakat, szanatóriumokat, hogy végül Indiába visszatérve meghaljon. A néhány valós és kitalált mellékszereplő, aki gondolom arra volt hivatott, hogy feldobja a két főszereplő lapos történetét, szintén unalmasra sikerültek, úgyhogy a próbálkozás nálam nem jött be.

Ami viszont tetszett a regényben, az a stílusa volt. Gördülékeny, igényes: Leavitt alapvetően jó tollú író. De mindhiába, ha a szavai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy dobjanak a történet langyán.

(Azért a Trinity College-ban elbarangolnék...)

7/10.

Csevej

2010-12-07T16:47:00.016+01:00

Tessától érkezett a labda, köszönöm, mégpedig, hogy mely íróval, írókkal ülnék le beszélgetni.

Ez elég nehéz, mert kevés író van, akitől több könyvet olvastam, akitől pedig csak egyet, arról nincs még élesen kialakult képem.

De ha már itt tartunk, akkor biztos, hogy leülnék Joanne Harris-szel, akitől éppen most olvasom a Kékszeműfiút. Nekem nagyon érdekes, hogy műfajban ennyire eltérő, izgalmas, színes és misztikus történeteket tud produkálni. Ez a könyve például kifejezetten betegesnek, gonosznak tűnik eddig, ugyanakkor nagyon jó emberismeretről árulkodik, ahogyan minden regénye és nem hiányzik belőle az ízek, illatok, színek világa sem, ami oly közel áll az írónő szívéhez. Szívesen megismerném, izgalmas egyéniség lehet.

Aztán leülnék még Murakami Harukival is, mert nagyon közel áll hozzám a stílusa és a világa, érzékenysége. Bár őt azért kicsit megfeddném, mert amit eddig olvastam tőle, abban azért van egy kaptafa, és számomra már kicsit unalmassá vált... De ha valaki tud egy nagyon más regényéről, mint a többi, az szóljon.

És ha élne még, elbeszélgetnék Németh Lászlóval is, egyszerűen elképeszt az ő emberismerete is, a pszichikai dolgok iránti fogékonysága és ahogyan ezeket félelmetesen tökéletesen képes átadni.

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

2010-11-29T17:05:00.013+01:00

Aki ismer, tudja, hogy nem az én műfajom a romantika. Kivéve néhány esetet. Ez a könyv például alapvetően egy romantikus történet két, egymástól távol élő, de egymástól lélekben elszakadni mégsem képes ember szerelméről. Mégis nagyon tetszett.

A 15 éves Xénia az 1917-es orosz forradalom elől menekül családjával Szentpétervárról egészen Párizsig. Arisztokrata származásuk miatt nem maradhatnak orosz földön mert az életükbe kerülne. Az addig előkelő környezetben élő család egy nyomorúságos szobában húzza meg magát. A fiatal lányra hárul, hogy testvéreit, családját eltartsa, talpra állítsa. Varrásból és alkalmi munkából tartja el őket. A lány nagyon kemény, öntudatos és bátor lévén nagyjából sikeresen veszi az akadályokat, még ha akadnak nehézségek is az évek során. Egy napon húga után járva Párizs éjszakai mulatóit véletlenül találkozik a berlini Max von Passau fotóssal, és bár akkor nem, de később, mikor Xénia már divatmodellként Berlinben tartózkodik, szerelem alakul ki és teljesül be kettejük között.

A két fiatalt büszkeség, félelem és egyéb okok miatt elsodorja egymás mellől az élet és bár soha nem szűnnek meg szeretni egymást, Xénia mégis egy híres párizsi ügyvéd feleségeként éli további életét. Később, a II. világháború viszontagságai között újra találkoznak, összeköti őket a szerelmen kívül a háború üldözöttjeinek segítése is. *SPOILER* Azt, hogy végül végleg egymás mellett horgonyoznak-e le, az írónő elegánsan az olvasó fantáziájára bízza a végén. * SPOILER*

Ez a történetvázlat így akár unalmasan romantikusnak tűnhet, viszont Theresa Révay olyan hatásosan és pontosan ábrázolja az események történelmi hátterét, hogy egy nagyon izgalmas és hangulatos sztori kerekedik ki belőle, ahol ez a szerelem szinte csak egy mellékszál. Külön tetszett, hogy a történéseket nem a szegény társadalmi rétegek, hanem az arisztokrácia szempontjából követhetjük nyomon. Pezsgő európai nagyvárosok kifutói, ruhák, nagyszabású partik, csillogó áruházak világa jelenik meg előttünk, háttérben a két világháború közötti forrongó politikai indulatokkal, majd a háború kitöréséhez közeledve egyre sötétebbé válik a kép és találjuk magunkat náci összejöveteleken ill. szétbombázott városok romjai között.

Amit külön imádtam a regényben, hogy valóságos események és valóságos történelmi alakok jelennek meg benne. Találkozunk Josephine Bakerrel, olyan francia divattervezőkkel mint pl. Lucien Lelong, említés szinten André Kertész vagy Brassai magyar származású fotóművészekkel, Leni Riefenstahl filmrendezővel, a náci Goebbels családjával stb.
Teljesen elaléltam ezeknek a valóságos személyeknek a jelenlététől. Igazából ez az egyik dolog, amit keresek az irodalomban, a történetekben, hogy úgy érezzem, hogy valóban régi, más korok résztvevője vagyok és ezekkel a valóságos személyekkel ez az érzés sokkal-sokkal igazibb.

Nem tudok rosszabbat adni a regénynek, mint 9/10, remek munka!

Theresa Révay: Párizs fehér fényei (képekben)

2010-11-21T14:42:00.023+01:00

Más bőrében

2010-11-15T17:26:00.010+01:00

Memoirtól érkezett a labda, köszönöm.
Mégpedig, hogy melyik regényhős bőrébe bújnék? Igazából többet is tudok mondani, de azért engem is meglepett, hogy mindhárom férfi... (ezen majd jól elgondolkodom egy sötét sarokban :D)

1. Sir Richard Francis Burton - a Világok gyűjtőjéből. Mert kíváncsiságból beutazta, a bőrén tapasztalta meg a fél világot, főleg a számomra is érdekes egzotikus részeit: Indiát, a Közel-Keletet, Afrikát.

2. Richard Alex Garland Partjából. Hasonló okokból, ő is utazó, kalandor, de ő valahogy sokkal lazább, szabadabb, maibb (ha van ilyen szó...).

2. Daniel Stein, tolmács Ulickajától. Szintén kicsit hasonló, de nála még ott van a hihetetlen bölcsessége, hite, ökumenikus látásmódja és szeretete...

Akinek megy a labda: Erika, Cs.P., Entropic

Helen Dunmore: Ostrom

2010-11-07T09:09:00.013+01:00

Amikor Debra Dean Leningrádi Madonnák c. könyvét olvastam, akkor figyeltem fel Leningrád ostromára, mint a II. világháború egyik fontos eseményére. Már akkor szerettem volna bővebben olvasni a témáról, ezért örültem, hogy megjelent ez a regény. Viszont hibáztam, hogy nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a fülszöveg annak a mondatának, hogy a regény a mindennapok apró mozzanataira koncentrál. Mert tényleg.

Egy érdekes felállású család küzdelemmel teli napjait kísérhetjük figyelemmel a könyv lapjain, ahogyan a németek által körbezárt és minimális élelmiszer tartalékkal rendelkező városban harcolnak napi szinten az éhség ellen, az éhenhalás ellen, az életükért. A történet főszereplője a 23 éves Anna, aki édesanyjuk halála után anyja helyett anyja 5 éves öccsének, Koljának és aki a magába fordult, mellőzött íróként vegetáló idős apjukat is támogatja - főleg lelkileg. A város körbezárása után, a válságos helyzetben a családhoz csapódik egy hajdanán híres színésznő, Marina, aki az apa szeretője volt korábban, valamint képbe kerül egy fiatal medikus, Andrej, aki pedig a lány szerelme lesz. Az ő ötük sorsát mutatja be nekünk az ostrom első felében az írónő, amikor is a legnagyobb volt az élelmiszer-hiány, a legkevesebb volt a tüzelő, a leghidegebb volt a tél és a legtöbben haltak éhen...

Nagyon szenvedtem ezen a könyvön, az az igazság. Egyrészt mert magáról az ostromról elég keveset tudtam meg. Jobban érdekeltek volna a katonai szempontok, az élelmezés megoldása, a felmerült stratégiák stb. De megértem, hogy ez a könyv nem ezt hivatott bemutatni. És az előbbieknél is jobban érdekelt volna az emberek lelkivilága, a helyzethez való hozzáállása, gondolatai, következtetései ebben a helyzetben, de ezt csak nagyon-nagyon halványan kaptam meg. Nem vitás, hogy Dunmore nem ír rosszul, főleg a leíró részei voltak rendben, jó a szókincse.
A természetet, ételeket, éhséget szavakkal egészen jól körülírja, de ez azért kevés egy jó regényhez. Egyszerűen rám nem hatottak a mondatai, még akkor sem, amikor arról írt, hogy hogyan voltak az éhenhaltak a temető kapuja elé odazsúfolva... Időnként azért sajnáltam a szereplőket ebben a hatalmas éhségben, de teljes mértékben ezt sem tudtam, mert egyszerűen nem hittem el a szereplőket, nekem nem voltak igazán valóságosak.

Talán mert nem engedett igazán beléjük látni, így meglehetősen bambának tűnt nekem így kívülről főleg a főszereplő Anna. Olyan volt, mintha egy érzések nélküli ösztönlény lenne, aki mindent megtesz ugyan a családjáért, próbál túlélni, de semmi több. Egyszerűen nem voltak mélységei. Az Andrejjel való szerelme is olyan sután volt ábrázolva, hogy az valami vicc. Az öt éves Kolja megnyilvánulásait sem hittem el, ugyanis Dunmore pechére van itthon egy 4 és fél évesem, és tudom, hogy bizonyos mondatok egy ekkora gyereknek ebben a formában biztosan nem hagyják el a száját. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem az édesapa és Marina kapcsolatát sem igazán sikerült megfejtenem, egyszerűen mert nem volt kifejtve igazán az egymáshoz való viszonyuk. Számomra Marina meglehetősen öncélúan keveredett a történetbe, mert milyen "izgalmas" ha van benne egy régen ünnepelt színésznő, aki most megmutathatja a sztáron felül emberi oldalát is.

A könyv végén az éhség és a hideg tetőpontja után pedig egy huszárvágással kitavaszodik, az élelmiszer fejadagok hirtelen megemelkednek és minden átmenet nélkül könnyebbé válik az életben marad leningrádiak sorsa, a család életben maradt tagjai pedig elsétálnak a napsütésben. (........)

Én azt gondolom, hogy a háborúban, éhségben túlélésre játszó embereknek is vannak az éhségen felül érzései, amik nagyon is szívfacsaróak lehetnek, a helyzet pedig eleve annyira tragikus, hogy abból a megfelelő szavakkal nagyon-nagyon ütős és hatásos, mély írást lehetne létrehozni, a téma adott. Ezt nekem nem tudta most nyújtani Helen Dunmore, nekem ezek az életkép szerű leírások kevesek voltak. A fent említett Debra Dean a Leningrádi Madonnák c. regényének pár sorával sokkal jobban megrendített, mint ez a regény összességében.

6,5/10.

Találtam egyébként egy orosz regényt, Nyikolaj Csukovszkij A balti égboltját, ami Leningrád ostromáról szól, méghozzá valószínűleg hitelesen, hiszen a szerző maga is átélte az eseményeket. Na, talán ezt kellett volna és fogom is elolvasni a témában.

Joyce Carol Oates: Állatok

2010-11-01T11:33:00.016+01:00

"Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk."

[Ez is egy olyan könyv, ami hiába tetszett, nincs sok kedvem írni róla.]
Nem értem Oates-t. Az Áldatlan szerelmeket pl. félre kellett tennem tőle, egyszerűen nem tudott lekötni. Igaz, az hosszabb is volt mint ez vagy a Napforduló, amik viszont nagyon tetszettek.
Egyszer szeretnék már egy hosszabb hangvételű írást olvasni tőle, ami végig ilyen pezsgő, tele történésekkel és érzésekkel, feszültséggel. Tud valaki ilyet ajánlani nekem Oates-tól?

Ezt a történetet például nagyon is el tudtam volna képzelni jobban kifejtve, hosszabb változatban. Ugyanis nagyon jó az alapsztori, a karakterek. Arról van szó, hogy van egy amerikai főiskola, ahol a versíró kurzus összes lánya bele van szeretve a professzorba, Andre Harrowba, aki azzal ösztönzi tanulóit minél jobb teljesítményre, hogy ráveszi őket, hogy minél többet tapasztaljanak meg az életből, minél jobban, érzelemmel, érzékekkel éljék át a velük történteket. Ez természetesen felkavarja az érzelmeket, ösztönöket a lányok körül. Versengés, csábítás, figyelés, széthúzás következik. Aztán külön fincsiség a történetben, hogy ennek a profnak van egy szobrász felesége, egy igazi vörös, szenvedélyes, rapszodikus, kiismerhetetlen nő, akit a lányok távolról csodálnak és irigyelnek. Dorcas totem szerű hatalmas, őskort idéző alakokat farag, amelyek nyersek, erősek, állatiasak. Nagyon-nagyon tetszett ez a szimbólum a történetben.
A főiskola területén időről időre tüzek gyulladnak ki, úgy tűnik, hogy valaki gyújtogat. Aztán egy napon kigyullad a professzorék háza is.

Az a helyzet, hogy a lányok is egyenként, a történetet elmesélő Gillannel az élen, valamint a tanár és a felesége is rettentően érdekes személyiségeknek tűntek. Sajnos nem sikerült ebben a rövid történetben jobban megismerni őket, pedig sokkal nagyobbat üthetett volna. Az egész sztori az érzelmek által vezérelt és totálisan elvakított ember ostoba, ösztönös cselekedeteit mutatja be. Mert bizony ilyen az ember, kicsit állat, ami nem biztos, hogy baj bizonyos szituációkban, és szerencsés, ha az ember ezt később felismeri, mérlegre rakja, esetleg megbánja. Jó, ha hideg fejjel megfelelően tudjuk értékelni a dolgokat. Mert nem véletlenül hívnak minket embereknek minden állatias ösztönünk és megnyilvánulásaink ellenére.
Szóval én azért továbbra is a kontroll mellett teszem le a voksomat, főleg olyan helyzetekben, ahol az állatias viselkedésünkkel árthatunk másokkal. A történet persze kicsit más aspektusból mutatja a dolgokat, a (részben) áldozat oldaláról, de ebből a szemszögből is van min gondolkodni, azt hiszem.

Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk?

Haragszom az írónőre, hogy nem fejtette ki jobban ezt a nagyon jó lehetőségeket hordozó történetet :( Ettől függetlenül nagyon tetszett.

9/10.

Spiró György: Tavaszi Tárlat

2010-10-22T17:58:00.013+02:00

Örülök, hogy ismét azt tudom mondani a kételkedőknek egy kortárs magyar regényről, hogy nagyszerű és hogy ezért érdemes kortárs magyart olvasni.

Nem is lehetne aktuálisabb időpontban írni erről a könyvről, mint az '56-os forradalom évfordulójának környékén. Ez a történet ugyanis azokról a napokról szól.
Nem olvastam még Spiró Györgytől semmit ez előtt, de ezek után biztosan fogok. Nagyon klassz már eleve az ötlet, amelyből kibontakozik ez a történet, mely arra hivatott, hogy elmondhassa a véleményét az eseményekkel kapcsolatban, az álláspontját és tapasztalatait azokról az időkről. Az írói tehetsége előtt pedig le a kalappal. Tetszett, hogy a stílusban nem találtam olyan elemet, ami arra emlékeztetett volna, hogy ez a könyv nem akkor íródott, hanem napjainkban. Tetszett a feszes történet, a profi szerkezet, a zseniális lezárás.

Az egész onnan indul, hogy hősünk, ahogyan az író is folyamatosan nevezi a főszereplőt, 1956. október 18-án aranyérműtét céljából bevonul a Rókus Kórházba, ahol el is végzik rajta az operációt, sőt a tetejébe összeszed egy tüdőgyulladást is, így csak november 8-án engedik haza. Közvetlen köze a forradalmi eseményekhez tehát nincs: nem tüntetett, nem lőtt, nem csinált semmi kompromittálót ezekben a napokban.

Egy gyárban dolgozik mérnökként a Tervosztályon. Becsületes kommunista ráadásul. Felszólal üléseken, javaslatokat tesz a termelésre vonatkozóan. Egyébként kispolgári zsidó családból származik. Egy napon, a forradalom után meglátja a nevét egy, az állam ellen szervezkedő, lefülelt bűnszövetség névsorában...

És ekkor jön a se köpés, se nyelés. A nagy pofon. A lelki vívódás. Hogy a kurva anyjukat. Engem, a bombabiztos alibivel rendelkező becsületes kommunistát.... Miért????
Szaladgálás fűhöz-fához segítségért, helyreigazításért. Rosszullét, őrület.

*kisSPOILER* Aztán egy apró, el sem mondott, semmi kis eseménnyel a dolgok megoldódnak. Mert ez éppolyan lényegtelen, mint az, hogy miért, hogyan történt ez az egész. Mert nem számít semmi. Nem számít az igazság. Nem számít, hogy ki vagy. Hogy velük vagy-e vagy ellenük. Csak a félelem számít. (Olvastam az Arbat gyermekeit - ott nagyon szépen ki van fejtve Sztálin által, hogy a leghűségesebbeket is cserélgetni kell időnként, akár a legjobb haverokat is, hogy senki ne érezze magát biztonságban. Hát ezt a licenszet nagyon jól sikerült átvenni tőlük.)

A történet lezárása pedig zseniális, a gyenge, gyáva, önző, "nincs itt semmi baj, ha az én seggem nincs veszélyben" c. tipikus emberi hozzáállás. *SPOILERvége * Mert élni kell. Mert ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk.

Remekül kitalált, összerakott, megszerkesztett történet. Ütős sztori. Csak ajánlani tudom.

10/10.

Martin Booth: Az amerikai

2010-10-16T11:11:00.016+02:00

A nemsokára nálunk is bemutatott film okán adták ki ezt a könyvet, gondolom. Persze a filmes borítóval. Ami egy hatalmas átverés, mert ez a könyv nem ilyen. Nincs benne akció jelenet akció jelenet hátán, sőt. Ez egy nagyon is békés, magából nyugalmat árasztó idősödő bűnöző vallomása az életéről, életstílusáról, munkájáról. Lassú, elmélázó, hangulatos sztori. Amilyet az ember pont nem várna egy alvilági figurától, annak történeteitől. De pont ez a kontraszt teszi érdekessé és nagyon élvezhetővé.

Hősünk életmódja a folyamatos utazás, bujkálás. A világ különböző tájairól kap megrendeléseket, pár hónap alatt elvégzi a munkáját, majd továbbáll egyik helyről a másikra - akár egyik kontinensről a másikra. Inkognitóban, magányosan él, senki nem tudja ki is ő valójában, ahol éppen letelepszik ott próbál észrevétlen maradni. Ugyanakkor muszáj folyamatosan minden idegszálával figyelnie a környezetét és készen állnia a menekülésre, arra az esetre, ha esetleg valaki a nyomába eredne. És ennek ellenére képes nyugalmat árasztani, de talán ezt az életmódot csak így lehet elviselni, ilyen hideg fejjel.

Signor Farfalla, azaz Pillangó úr, ahogyan a helyiek szólítják ez alkalommal egy festői szépségű olasz völgyben lévő kisvárosban telepszik le. Álcája, hogy pillangókról fest nagy részletességű képeket, innen a név. Valójában azonban egészen mást csinál. Utolsó megbízatásán dolgozik. Mivel nagyon szívéhez nő az olasz kisváros, úgy dönt, hogy munkája végeztével végleg itt marad. Mert beleszeret a kristálytiszta levegőjű, napsütéses völgybe, a pici falvakba, a barátságos olaszokba, a finom borokba, a prosciuttoba, és talán egy nőbe...
Tervét beárnyékolja, hogy mint már oly sokszor pályafutása során, észreveszi, hogy valaki a nyomában jár és figyeli.

Nagyon érdekes ez a figura. Egyes szám első személyben beszéli el a történetet, ami már eleve ad egy bensőséges hangulatot a sztorinak, ezen felül valami nagyon kellemes, hangulatos, higgadt stílusban mesél, ami már az első oldalakon megragadott. Az elbeszélés lassú, intelligens hangja jól illik az idősödő, tapasztalt úriemberhez, ezért simán elhittem neki mindent.
A történetben nem a cselekmény dominál, az igazán csekélyke, mert a 400 oldal során hősünk nagyon sokszor elmélkedik olyan dolgokról, mint a történelem, a halál, vagy éppen a táj, de többször mond el nekünk korábbi eseményeket is az életéből. Úgy képes mesélni, hogy még a fegyverekről szóló eszmefuttatásait sem találtam unalmasnak, pedig igazán távol áll tőlem ez a téma. Ezen felül az életmódjának hedonista elemei, az élet élvezetének ábrázolása is adnak egy kellemes ízt a történetnek. Signor Farfalla ugyanis imádja az ízletes helyi borokat, a házilag érlelt sonkát, a finom sajtokat, képes kimenni a természetbe, hogy saját kezével szerezzen magának vadmézet, két nővel szeretkezik egyszerre és még sorolhatnám.

Magát a fő cselekményt elszórva, kis adagonként helyezi a történetbe az író, szépen beleillesztve Signor Farfalla vallomásai közé. A végén persze eljön a csúcspont, van egy kis akció.

Én nagyon szerettem olvasni, élveztem az író stílusát, Signor Farfalla nyugodt hangját. Nekem tetszett, hogy ennyire ellentétben álltak az elbeszélés módja és történései azzal, amit várnánk egy bűnöző vallomásától: akció, idegesség, száguldás, izgalmak. De pont ezért egyértelmű, hogy nem való mindenkinek ez a könyv.

Bár a legvégével nem vagyok teljesen elégedett, az év meglepetése volt nekem ez a könyv, szívesen olvasnék még Martin Booth-tól. (Az Industry of Souls-t például, amit Booker-díjra is jelöltek.)

9/10.

(Engem nagyon zavart, hogy az olaszul elhangzó mondatok nem lettek lefordítva. Nem tud mindenki olaszul, én is csak néhány szót ismerek. Tudom, hogy ezek nem voltak fontos mondatok, de viszonylag sok volt belőlük, én már ezért is lefordítottam volna, nem gondolom, hogy ez ártott volna a történet hangulatának.)

El nem tudom képzelni a belőle készült filmet, pont ezért nagyon kíváncsi vagyok mit hoztak ki belőle.

Pearl S. Buck: Nők pagodája

2010-10-11T18:00:00.011+02:00

A Csipkeolvasó után elég nehéz volt ráhangolódnom erre a hagyományos szerkezetű, időben lineáris, tanmese jellegű történetre.

A XX. század elején járunk Kínában. Nekem már az is furcsa volt kicsit, hogy ebben a már viszonylag modern korban Kínában még ilyen erősen éltek a régi hagyományok. Persze ez az én naivságom, hiszem pár évvel ezelőtt még lehetett látni akár filmen, akár képen olyan élő kínai asszonyokat, akiknek a század első felében kötötték el a lábát.

A történet az előkelő és népes Vu család története, de legfőképpen a családfőé, Vu asszonyé, aki a 40. születésnapján úgy határoz, hogy ágyast fogad férje mellé és ezentúl a testi kapcsolatot mellőzi a házasságából. Döntését már régen fontolgatta, és bár az egész család a férjével és a fiaival az élen döbbenten veszi tudomásul a fejleményeket, ő tántoríthatatlan. Bölcs elhatározásnak tartja, kellőképpen megindokolja a tettét. Nem sokkal ez után egyik fia mellé egy külföldi tanítót, egy szerzetest fogad, akivel ő maga is sokat konzultál tudományról éppúgy mint érzelmi kérdésekről. André, a szerzetes fenekestül felforgatja Vu asszony látásmódját, aki ezáltal olyan döntéseket hoz családtagjaival kapcsolatban, amelyek alapjaiban változtatják meg pozitív irányba a szereplők életét. Olyan érzésem volt, mintha az európai származású André szimbolizálta volna a keletre betörő nyugati szellemet, ami egyben a szabadság szimbóluma is ebben a merev és régimódi hagyományokkal rendelkező országban. Az más kérdés, hogy nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ez kell, kellett-e ezeknek az embereknek, még akkor sem, ha ez az írás ezt sugallja.

Érdekes volt ilyen matriarchális társadalomról, családról olvasni, de még érdekesebbek voltak azok a kinyilatkoztatások, melyeket a szereplők tettek családról, a házasság mibenlétéről, alapvető feladatainkról az életben, szabadságról, szerelemről. Pearl S. Buck nagyon korrekt módon illesztette saját bölcsességeit, meglátásait ebbe a történetbe, finoman, nőiesen, cseppet sem erőszakosan, mint egyes nyugatabbra élő mesterek...:P

Nem mondom, hogy készpénznek veszem az akár a hagyományokban, akár André gondolataiban rejlő bölcsességeket, de elfogadom, hogy ők így gondolkodtak és próbálom kikeresni a számomra használható gondolatokat közülük. Mert merevségük ellenére van valami alapvetően más aspektus, valami bölcsesség a keleti emberekben, amit nekünk elég nehéz átültetni a gondolkodásunkba, de úgy gondolom, ha sikerül, akkor valami egészen újfajta, az életet könnyedebbé tevő személetet tudhatunk magunkénak.

A történettől én többet vártam, valahogy érdekesebbre, felnőttebbre számítottam. Számomra túl mese jellegű volt az egész, a történet léptékével együtt.

A borító viszont valami egészen gyönyörű, élőben még sokkal szebb.

7/10.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

2010-10-05T14:02:00.014+02:00

Wáo! Ez egy nagyon erős könyv. A történetét tekintve sem piskóta, de még jobban átjön a hangulata, a zaklatottsága, az álomszerűsége, a varázsa.

Elég, ha csak annyit mondok, hogy Salem, boszorkányok, csipke, ikrek, vörös hajak, jövőbe látás, hallucinációk, misztika és a legtöbb nő szerintem ugrik rá. Nem is véletlenül, mert ezekből az összetevőkből eleve valami egészen hangulatos jön ki, és Brunonia Barry tényleg valami nagyon-nagyon hatásosat hozott ki belőlük.

Sokan írták előttem, hogy nem erre számítottak, amit értek is. Ha a fenti összetevőket nézzük, akkor ugyanis az embernek egy XVII-XVIII. századi, vagy még korábbi történet jut eszébe, ez viszont a közelmúltban játszódik. Ugyanabban a Salemben, amiről Arthur Miller is írt, és amely város a boszorkánypereiről vált híressé. Ebben a Salemben azonban már legfőképp a turistákat szolgálják ki a boszorkányűzés jeleneteivel, bár létezik egy kis közösség ill. egy család, a Whitney-k, melynek asszonyai a mai napig magukon hordják a boszorkányok pecsétjét, képesek a csipkéből a jövőt meglátni és mások gondolataiban olvasni. Towner/Sophya Whitney, a történet főszereplője ennek a családnak a tagja. A nő egész életét meghatározza különös képességekkel bíró családja, valamint az egyik családtag, Cal Boynton tevékenysége, aki kicsi, de annál radikálisabb vallási közösséget vezet egy Salem melletti szigeten, akik próbálják Salem maradék "boszorkányait" tönkretenni, mert az ördögöt látják bennük. Részben a család kettészakadásából adódik Towner saját kofliktusa is, a lány saját belső harcait is jelképezi a családnak ez a megosztottsága.

Towner ikerhúga halála után menekült el a városból, 15 évvel az aktuális történések előtt. Most csak azért tér vissza, mert idős nagynénje eltűnik. A helyszínre visszatérve felidéződik benne a múlt, húga halálának tragikus eseményei. A jelenben felbukkanó régi ismerősök, szerelmek, valamint egy Cal Boynton és közössége által megváltott, korábban boszorkánynak kikiáltott lány eltűnésének esete pedig arra késztetik, hogy újra felidézve húga halálának körülményeit szembenézzen magával. Ez már eleve eléggé szövevényesen és izgalmasan hangzik, és az a körülmény még tetézi, hogy testvére halála után Towner pszichiátriai intézetbe került egy időre, mert az őrület jelei mutatkoztak rajta, amelyeket a mai napig időnként gyógyszer segítségével tart kordában.

Hát kell ennél több egy izgalmas és misztikus regényhez? És mindezt az írónő kellően érdekesen, múltat, jelent, hallucinációt, lázálmot, csipke-látomást egybemosva tálal nekünk. Ugyanakkor nem érthetetlenül, szépen össze lehet illeszteni a történet puzzle-jének darabkáit.

A sztori kb. kétharmadáig szépen rakosgatja elénk a szálakat, darabkákat, döntsük el magunk, hogy mit vélünk valóságosnak és mit nem ezekből - Towner ugyanis már az első oldalon megmondja nekünk, hogy ne higgyük el egy szavát sem :)

Az utolsó egyharmad, és főképp az utolsó 50 oldal, amikor is mintegy csipkeolvasóként a történet csipkéjének hálója mögé nézve kitisztul előttünk a kép, valami frenetikusan hatásosan van megírva. Azt gondolom, hogy egy ilyen krimiszerű, titkokkal teli történetnek mindenképpen kell lennie egy ilyen csúcspontjának, mégpedig pontosan ilyen nagyszerűen megírva, ahogyan Mrs. Barry tette. Összemosva egy lázas menekülés jeleneteit, szimbólumait, mint Hold, tűz, víz stb. a múlt és a valóság felvillanó képeivel. Már-már katartikus élményt nyújtott volna a finálé, de számomra volt benne egy-két eléggé sablonos jelenet, de ettől a feeling még megvan, most is ott vagyok benne. A szigeten, a tengerben, a Holdban, a csipkében .

9,5/10.

Sajnos a fő titokra már elég korán rájöttem (kell nekem annyit gondolkodni :P), ami kicsit rontott az élményen, ezért és a sablonokért vontam le fél pontot.

Fesztiválok és egyebek

2010-09-26T13:39:00.011+02:00

Ez a hétvége a fesztiválok jegyében telt.

Rég nem voltam ennyi programon egymás után, mint ezen a hétvégén. Pénteken a lányom óvodájában szüreti mulatság volt, ami még hagyján, de az óvoda kertjébe építtettek egy kemencét! Sütöttek is benne egy csomó kenyeret a bulira és a családok is használhatják majd igény esetén. Ez valószínűleg egyedülálló az oktatási intézmények életében. Az óvoda nagyon hagyománytisztelő ugyanis, a nevelés középpontjában van a népi szokások, játékok, zene, tánc, a falusi élet, a környezet megismertetése a gyerekekkel, egyszóval tényleg értékeket próbálnak átadni.

Aztán szombaton mentünk volna Halász Judit koncertre, de sajnos a művésznő betegsége miatt elmaradt. Megmondom őszintén én is eléggé vártam :P Nekem gyerekkoromban ő teljesen kimaradt, csak a tv-ből ismertem egy-két dalát, élőben pedig sosem volt szerencsém találkozni vele, pedig igazán tetszik, amit csinál. De majd akkor októberben.

A hétvégén a kerületünkben szüreti fesztivált volt, annak keretében volt Besh O Drom koncert délután, oda mentünk ki. Nagyon bírom őket és nem csalódtam, profi zenészek, kiválóan zenélnek élőben is. Kiscsajnak is nagyon tetszett, nem mehettünk el, amíg nem játszották el a kedvenc számát (Tortapapír...bocs...:D), ami szerencsére a legvégén volt. Van ízlése a kiscsajnak, remélem megtartja :P

A hétvégén Vecsésen is volt fesztivál, méghozzá Káposzta, azon voltunk ma :) Hát ez valami meglepően jó volt. Nem volt gagyi, bóvli, az emberek sem voltak bunkók, nem volt tülekedés, pedig nagyon sokan voltak, valahogy olyan érzésem volt, mintha csak egy intelligensebb réteg lett volna jelen, ha értitek mire gondolok...
Volt káposztafőzés: székely- meg töltött, meg toros, meg káposztás lángos, káposztás rétes, meg káposztás ez-az-amaz, meg lovaskocsis felvonulás, ilyesmi. Szerencsére még a nagy eső előtt megjártuk.

Kicsit más: sajnos hétvégén volt egy kis "fesztivál" Nima blogján is. Ezúton is szeretném itt nyilvánosan megköszönni neki, hogy egyebeken felül kiállt mellettem ebben a kínos ügyben.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

2010-09-25T14:32:00.018+02:00

Sokszor félve nyúlok a szórakoztató irodalomhoz, de most bejött a választásom, jól szórakoztam. Bár a könyv címe, borítója és fülszövege alapján valami sokkal sötétebb és borzongatóbb történetre számítottam, mégis jól esett olvasni ezt a kevésbé borzongató, mégis rejtélyes történetet.

Talán az is az erőssége Niffenegger sztorijának, hogy olyannyira hétköznapian tárja elénk a halált, a temetőt, a kísértő lelkeket, mintha ez mindenki számára a világ legtermészetesebb velejárója lenne. Pedig ez sokak számára félelmetes és nagyon misztikus, el is gondolkodtam rajta, hogy miért is, mert igazából nem kellene hogy az legyen. És itt jön be megint a média a képbe, de most nem erről akarok beszélni.

Van tehát egy 20 éves amerikai ikerpár, Julia és Valentina, akik sosem látott nagynénjük halála után megöröklik annak londoni lakását. A lányok tükörikrek, testileg és lelkileg is egymás ellentétei, de nem a szó szoros értelmében. Elspeth, a halott nagynéni végrendeletében különös feltételekhez köti a lányok öröklését: egy évig a lakásban kell élniük, csak azután adhatják el, ha akarják. A szüleik (anyjuk Elspeth ikertestvére) nem léphetnek be a lakásba. Egy, még a lányok születése előtti rejtélyes konfliktus miatt ugyanis teljesen megszakadt az idősebb ikrek kapcsolata. A lányok erre a titkolt konfliktusra is próbálnak rájönni a történet során.

Londonba, a Highgate temető tőszomszédságába költözve közel kerülnek annak érdekes életéhez, ugyanis a szomszédjukban élő Robert, aki az elhunyt nagynéni párja volt, a temetőben önkéntes idegenvezető, valamint a viktoriánus kori temetőről írja disszertációját. A lányok Roberten keresztül jobban megismerhetik nagynénjüket, próbálnak közelebb kerülni a titokhoz is, ami anyjuktól elválasztotta ikertestvérét. Az egyébként is feszült hangulatot fokozza egy kényszerbeteg másik szomszéd, Martin, aki szintén közel kerül a lányok egyikéhez, valamint Elspeth kísértete, aki a lakásban ragadt... Miután erre rájönnek, megismerve Elspeth képességeit, az egyik lány a köztük lévő függőség megoldásaként őrült dologra szánja el magát.

Tetszett az írónő gördülékeny, a figyelmet folyamatosan fenntartó stílusa. Gyakorlatilag alig tudtam letenni a könyvet, annak ellenére, hogy igazán izgalmas események csak a könyv utolsó harmadában történnek. Előtte viszont szépen felvázolja a szereplőket, bontogatja a szálakat.

Tetszett a szokatlan, a halált természetesen és hétköznapian kezelő környezet, amiben mégis volt némi feszültség, a lányok valamint anyjuk és nagynénjük egymáshoz való különös kapcsolatából adódóan. Tetszett a lányok nem tökéletes, különleges külseje, és hogy nem a saját korosztályukkal, hanem érettebb férfiakkal kerültek kapcsolatba. Tetszett, ahogyan Niffenegger a lányok személyiségét, ellentéteiket, egymástól való függőségét ábrázolta. Ez az ikertéma már önmagában elég hálás, azt hiszem. Nyakon öntve egy kis múltbéli titokkal és néhány hétköznapi kísértettel pedig tényleg letehetetlen téma. Azért az írónő tud valamit, azt hiszem.

Bár még bizonyos területeken van mit fejlődnie. Nekem valahogy a történet leglényegesebb momentumai, amiket itt nem fogok elárulni, nem voltak kellőképpen megindokolva és logikusan kifejtve, kicsit öncélúnak hatottak, de talán én várok túl sokat egy ilyen szórakoztatni hivatott történettől... A végét is jobban részleteztem volna, kissé összecsapottnak tartottam, viszont tetszett a nem kifejezetten happy endes befejezés és hogy kiderült, hogy az ikrek közül nem feltétlenül az az erősebb, aki annak látszik.

Annak ellenére, hogy alapvetően másra számítottam, kellemes meglepetés volt a könyv, aki szereti a könnyedebb irodalmat és a kísérteteket, az feltétlenül olvassa el, jól fog szórakozni.

8/10.

Külön érdekesség, hogy a Highgate temető létező hely, sok híresség sírja található itt (pl. Karl Marxé, Faradayé, George Elioté, Douglas Adamsé stb.) és Audrey Niffenegger idegenvezetőként dolgozott itt :)

Öt szóban

2010-09-20T17:34:00.005+02:00

Köszönöm a "labdát" Cottának és entropicnak és Lobonak!
Az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár október 9-én könyves napot szervez mindenféle fincsi programmal. Bár elmenni nem tudok, de ehhez tartozik ez a játék is, amiben örömmel részt veszek. Többek között ezeket a fogalmakat is meg fogják vitatni kerekasztal beszélgetés keretében, amikről most én is asszociálok öt szóban:

olvasás: elvonulás, beleélés, más, gondolatok, plusz
kortárs magyar irodalom: ismeretlen, borús, vegyes, meglepetés, méltatlanság
e-könyv: idegen, technika, környezetvédelem, hiány, talán
könyves blogok: csömör, szubkultúra, ismeretségek, csodálkozás, befolyás
könyvtár: paradicsom, felfedezés, véletlen, zsákmány, nincsbenn

És az ő véleményükre lennék kíváncsi: cseri, Erika, Annamarie, Ildy, Móni
Nem mellesleg nyerni is lehet, ha részt vesztek a játékban!

Peace, love, books :)

Majgull Axelsson: Áprilisi boszorkány

2010-09-08T21:22:00.007+02:00

A sokat dicsért skandináv irodalomnak ez az első darabja, amit olvastam. És elég különös egy könyv ez.

Kissé komor, sötét hangulata van. Az egész sztori Desirée-től indul ki, aki egy mozgásképtelen, sérült, középkorú nő. Világ életében intézetekben, kórházakban élt. Az 50-es évek környékén ugyanis az volt a gyakorlat, hogy az ilyen gyerekeket bedugják valami intézménybe, nem volt szokás a családban tartani őket, bajlódni velük...

Bár Desirée sem mozogni, sem beszélni nem képes, szellemileg teljesen ép. Segítséggel kideríti, hogy édesanyja, miután őt intézetbe adta és soha többé felé sem nézett, három lánygyermeket vett magához, akiket rövidebb-hosszabb ideig nevelt. Desirée irigy ezekre a lányokra, úgy gondolja, hogy az ő életét élték, vették el. Különös képessége révén megvalósítja, hogy levélkéket küldözget nekik, belenéz az életükbe.
Ahogyan a regény folyamán mi is megtesszük. A regény ugyanis abból épül fel, hogy a jelen és a múlt, azaz a négy gyermekkor történéseit felváltja tárja elénk az írónő, bemutatva a négy nő sanyarú gyermekkorát és a jelen furcsa történéseit. Desirée ugyanis úgy keveri a lapokat, hogy három mostohanővére - akik nem tudnak az ő létezéséről, egymással pedig elég bizalmatlan és felemás a kapcsolatuk - egymás felé sodródjanak és ez a szürkésbarna hangulatú történet egy hasonló árnyalatú, mégis megnyugvást hozó fináléban érjen véget.

Ahogy ezt érzékeltettem, ez nem egy vidám történet. Hátrányos helyzetű gyerekek sorsát, felnőtté válását, sérüléseit, érzelmeit mutatja be. Olyan érzésekkel találkozunk itt, mint elhagyatottság, szeretetéhség, fásultság, irigység, gonoszság. Nem lehet rajta szórakozni a szó szoros értelmében. Viszont fantasztikusan van megírva. Engem teljesen lebilincselt Axelsson stílusa, alig tudtam letenni a könyvet. Nem véletlen, hogy irodalmi díjat is nyert Svédországban, mert annak ellenére, hogy se nem szép, se nem izgalmas a történet, mert a sorsok és a történések valahol egészen hétköznapiak, mégis nagyon különlegessé tudta varázsolni a sztorit az írónő. A karaktereit nem igazán lehet szeretni, inkább érdekesek ők, mint szeretnivalóak, viszont nagyon jól kidolgozottak és nagyon valóságosak.

És a végén jól el lehet gondolkodni, hogy a látszat ellénére a négy nő közül vajon kinek van/volt igazán irigylésre méltó élete négyőjük közül? Az orvossá lett, hallgatag, eminens Christinának, a magának való, fizikus Margaretának, a szép, de vad és züllött Birgittának, vagy az ágyhozkötött Desiréenek?

Azt hiszem, hogy ennek a regénynek a különös hangulata még sokáig el fog kísérni. Érdekes, egy svéd írótól valahogy pont ilyen atmoszférát vártam, talán azért is jött be annyira ez a könyv, mert kitűnő stílusban hozta a hangulatra vonatkozó elképzeléseimet.

9/10.

Tristan Schwartz: A genovai méregkeverő

2010-09-03T12:23:00.004+02:00

Hát én ettől sokkal többet vártam. Amatőr írásnak kitűnő, de azért irodalmi berkekben annyira nincs ott, szerintem.

Tőlem eleve távol állnak ezek a varázsgombás, tudatmódosított, össze-vissza látomások, illúziónak nevezett kavarékok, és itt túl sok volt belőlük. A történet meg szövevényes meg izgi, az tény, de túl nagy ecsetvonásokkal ábrázolt, mesei léptékű, ráadásul mindenki mérgez benne mindenkit, na neee.

Még arra lennék kíváncsi, hogy ebből mik voltak a valós események... ? A látomások?

Nekem nem jött be, túl meseszerű volt, túl egyszerű és túl zavaros egyben.

6,5-öt adnék, de legyen 7/10 - biztatásul.

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

2010-08-30T16:16:00.010+02:00

Erről a könyvről is Náfíszí regényében olvastam. Bár a címe kissé fura, mivel elég rövidke, úgy gondoltam, akkorát nem bukhatok rajta :) És tényleg nem, ugyanis nagyon élvezetes kis regény volt.

Fleur Talbot írónő, az első regényén dolgozik. Rendes munkája éppen nincs, ezért kapva kap az alkalmon, mikor barátnője állás szerez neki Sir Quentinnél, aki egy Önéletírók Társasága nevű csoportot vezet a lakásán. Fleur titkári feladatokat hivatott itt ellátni, ezen felül azonban szerkeszti és kiegészíti az önéletrajzokat, melyek 10 illetve később csak 6 előkelő ember önéletírásai. Tudni kell Sir Quentinről, hogy rettenetesen sznob, ezen felül egy 90-en felüli édesanyával rendelkezik, akitől az egész társaságnak a haja az égnek áll, ugyanis zavarja az összejöveteleiket, sipítozik, bevizel és a többi szokásos. Kivéve Fleurt, akinek tetszik az öreglány, olyannyira, hogy bevállalja, hogy időnként elviszi magához, mert igazán jó társaságnak tartja. Nem hiába, hiszen később az idős Edwina lesz a bonyodalmak megoldásának egyik kulcsa.

*SPOILER*
Fleur saját regénye, a Warrender Chase és az Önéletírók Társasága tagjainak története egyszer csak furcsa módon kezd egymásba fonódni és megtörténnek azok az események, amiket az írónő a regényében leír. Elhangzanak azok a mondatok, amiket korábban papírra vetett, de a legfurább az, hogy a regény szereplői már az előtt nagyon hasonlítanak a társaság tagjaira, mielőtt Fleur találkozott volna velük.
A legszebb az egészben, hogy a Warrender Chase egy meglehetősen bizarr és beteges történet, ami magával hozza a tényt, hogy a valóság is elég érdekesen kezd alakulni a csoporttal kapcsolatban. Sir Quentin ugyanis fura dolgokra veszi rá a tagokat, kissé szektás érzése támad az embernek olvasás közben. Fleur csak kapkodja a fejét az események alakulására, de nem veszíti el azt, sőt, nagyon is kezében tartja a dolgokat. Izgalmakban nincs hiány, kéziratok tűnnek el, érdekes kapcsolatokra derül fény, öngyilkosságot követ el egy szereplő. *SPOILER*

És hogy mi mindennek a mondanivalója? Megmondom őszintén, ez az, amit nem igazán sikerült kihámoznom ebből, de talán valami olyasmi lehet, hogy egy művész, jelen esetben író mennyire használja fel a valóságot az írásaiban és fordítva, mennyire hathatnak egy kitalált történet eseményei a valóságra. Mennyire él a művész a regényében? El tudja-e választani az irományát és a valóságot?

Azon túl, hogy ez egy remek, izgalmakkal teli kis történet, a karakterei is szenzációsak. Élesen vannak megrajzolva, már-már karikatúraszerűen, ugyanakkor mégsem lehet mondani a történetre, hogy konkrétan humoros, mert a humor meglehetősen indirekten jelenik csak meg, inkább az abszurd helyzetek adják a komikumot.
A főszereplőnő, aki igazából maga Spark - ugyanis önéletrajzi ihletésű a regény - számomra nagyon szimpatikus nő, aki nem kifejezetten az a földtől elrugaszkodott művész, hanem időnként nagyon is gyakorlatias, viszont nagyon öntörvényű, szabad is egyben. Jól példázza ezt, hogy hasznos, már-már baráti kapcsolatot alakít ki szeretőjének feleségével. Megnyilvánulásai nagyon is öntudatosak, pikánsak, finoman szurkálódóak. Fleur tehát nagyon belevaló karakter, nagyon bírtam őt.

A regény nyelvezetére jellemző az egyszerűség, nincs benne semmiféle felesleges cirkám, mégis nagyon kifejező és frappáns.

Nagyon élveztem a könyvet, egy kissé bolondos írónő első regényének nem mindennapi kálváriáját. Nagyon bejön Spark tűzrőlpattant stílusa és nagyon angolos, mégsem fárasztóan angol humoros (bocs a rajongóktól) világa. A művet Booker-díjra is jelölték megjelenése évében. Kár, hogy nem igen adták ki a többi könyvét magyarul.

9/10.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra, főleg azoknak, akik szeretik az angol irodalmat. (Ezek után azt hiszem a Náfíszí által megemlített regényekben megbízhatunk...)

Sarah Dunant: Szöktetés a zárdából

2010-08-25T11:54:00.009+02:00

Kellemes csalódás volt számomra ez a regény több szempontból is. Egyrészt az eleje miatt. Eleinte ugyanis nagyon zavart a jelen időben való elbeszélés. Ezen kívül az első 10-20 oldal komor és kissé zavaros is volt számomra, utána viszont átment egy kellemes, igényes stílusú, intelligens történelmi regénybe.

A XVI. században járunk, Olaszországban, Ferrara városának egyik apácazárdájában. Egy 16 éves ifjú hölgy, aki apácajelöltként a Serafina nevet kapja, éppen bekerül a zárdába, ahová akarata ellenére dugják be. Húgát ugyanis férjhez adja a család, az ő hozományára már nincs pénz, arról nem beszélve, hogy egy rangon aluli férfiba szeret bele. Ezért egyetlen út létezik számára, ahogyan sok-sok család sokadik lánygyermekének is: az apácaság. Ezért is kell ugyan fizetnie a családnak, de közel sem annyit, mintha férjhez akarnák adni a lányt.

Érdekes, hogy ebben a korban teljesen megszokott volt, hogy a nők egy igen jelentős része apácaként él. És a látszat ellenére sokuknak ez az egyetlen élhető életet, nem pedig a szabadságuk elvesztését jelentette. Értem ez alatt a csúnya, nyomorék, árva, férj elöl menekülő, özvegy stb. nőket. Ma már az apácaság igazán kuriózumnak számít, és velem együtt sokan érdeklődve és csodálattal tekintenek erre a zárt világra, ezért is voltam annyira kíváncsi erre a könyvre.

Mint az a fentiekből sejteni lehet, Serafina zárdába kerülése izgalmas eseményeket indít el a kolostor életében. Hiszen minden erejével azon van, hogy kiszabaduljon innen, ugyanis kinn szerelme várja.

A könyv címe alapján azt hinnénk, hogy ezen oknál fogva itt egy áskálódós, szövevényes, izgalmakkal teli történet veszi kezdetét, de ez nem pont így van. Bár van azért ezekből is a történetben, mégis valahogy nem annyira hangsúlyosan és egetrengetően, hatásvadász módon jelennek ezek meg, mint azt például egy kalandregényben megszoktuk, hanem nagyon szépen be- és felvezetve az eseményeket, viszonylag sok háttérinformációval az előzményekről, a zárdai életről, illetve a gyógyítás és gyógynövények alkalmazásának tudományáról. Ez utóbbiak pedig azért vannak hangsúlyosan jelen a történetben, mert a sztori főszereplője igazából nem is Serafina, hanem inkább Zuana nővér, egy idősebb apáca, aki patikáriusként és gyógyítóként tevékenykedik a zárdában.

Bekerülése után az ő kezei közé kerül az őrjöngő lány, akit először lecsillapítania kell, majd együtt dolgoznia vele. Zuana megkedveli a lányt, így különös módon akadályozva ill. segítve fog közreműködni a lány zárdából való megszökésében.

Zuanát nagyon kedveltem. Ő sem önszántából került a zárdába, orvos édesapja halála után nem volt hová mennie, ezért került a rendhez. Apja szakmája révén eléggé jártas volt a gyógyítás és gyógyfüvek tudományában, így nagy hasznát vette a zárda, illetve neki is jó lehetőség volt ez, hogy az imádságok között elfoglalja magát és hasznosan töltse idejét, egészségesen tartsa elméjét.

Szerettem a gyógynövényekkel és főzetekkel teli világát. Van némi kötődésem a fitoterápiához, tanultam, így közel áll a szívemhez a téma. Azt is szerettem Zuanában, hogy meglehetősen szabadelvű és értelmes, világi gondolkodású volt sok más apácával szemben.

Ami kevésbé tetszett a regényben, az a hossza. Egy 100 oldalt simán le lehetett volna csippenteni belőle. Bár én nem untam, mert élvezetes volt, ahogyan a viszonylag csekély történéseken felül az írónő a korról, a történelmi háttérről (tridenti zsinat és hatásai a zárdák életére), gyógyításról mesél, de el tudom képzelni, hogy valaki ezeket unalmasnak tartotta.

Összességében ez egy jól megkomponált, élvezetes stílusú, intelligens és hiteles regény a XVI. századi apáca-életről. De inkább csak elszántaknak ajánlom, akik szeretnek belemerülni mélyebben egy sajátos mikrokozmoszba. És bár van benne izgalom, aki vérbeli kalandregényre vágyik az inkább másik polcra nyúljon.

8,5/10.

Henry James: Daisy Miller

2010-08-20T13:32:00.011+02:00

Néha olyan "klasszikust olvasós" kedvemben vagyok, úgy szeretnék igazán élvezni egy igazi klasszikust, de azt vettem észre, hogy általában csalódok ezekben. Igazából az a baj, hogy nem vagyok eléggé nyitott, illetve nagyon a mai kor gyermeke vagyok, sajnos már elég magas ingerküszöbbel.

A Daisy Millert viszont élveztem. Talán azért is mert jó rövid volt :P Daisyt egy, az amerikai elithez tartozó fiatalember, Mr. Winterbourne szemszögéből ismerjük meg, aki egy ideje már Európában, azon belül is Svájcban él. Itt találkozik először egy rakoncátlan kisfiúval, az ő révén ismeri meg nővérét, Daisy Millert. A lány gyönyörű és főhősünk szeretné közelebbről megismerni, ám a beszélgetésük első pár percében már zavartan pislog, ugyanis Daisy annyira közvetlen, hogy nem tudja hová tenni. A lány híre nem túl jó, de Winterbourne ezt valahogy nem akarja tudomásul venni, mert ugyanakkor elbűvölő és minél több időt tölt együtt vele, annál többet vívódik magában, hogy Daisy vajon úrilány-e vagy inkább egy közönséges, műveletlen liba. Csak mert egy ilyen utóbbival rangján alul való lenne közelebbi kapcsolatba kerülnie.

Igazából ezt tartottam a legviccesebbnek a kisregényben, ahogyan a férfi győzködi saját magát a lány jelleméről, mintha csak fekete vagy fehér létezne a világon. Az pedig egyenesen gúnyos mosolyt csalt a szám szélére, amikor végül megállapítja, hogy nem kell tisztelnie a lányt, nem neki való parti, mert nem úrinő, sőt, meg is könnyebbül ennek hatására. És hogy miért nem úrinő? Mert kimondja érzéseit, gondolatait, amik egyenesen "megbotránkoztatóak", hiszen ki hallott már olyat, hogy egy tisztességes lány azzal dicsekszik, hogy mennyi férfiismerőse van és milyen sokat forog férfitársaságban? Ezen felül mindenféle szülői vagy egyéb kíséret nélkül sétálgat idegen férfiakkal!

Kezdetben az olvasó számára sem világos, hogy Daisy valóban ilyen ostoba-e, hogy ilyen és még ilyenebb mondatok hagyják el a száját. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen nyíltan szabadelvű és "rossz erkölcsű", eladósorban lévő lány soha az életben nem fog tudni előnyös partit csinálni és előkelő házasságot kötni. Bizonytalanságban tart tehát minket az író Daisy ostobaságát, naivságát illetően, ám amikor elhangzik az a mondat, hogy "Nem tűröm, hogy egy férfi parancsolgasson, vagy beleavatkozzon abba, amit csinálok.”- akkor világos lett számomra, hogy ez a lány egyszerűen más értékrendet képvisel, fütyül az illemre és a társasági szabályokra, még olyan áron is, hogy így mindenki rajta köszörüli a nyelvét. Ő egyszerűen mer szabad lenni és a társasági etikett helyett inkább az érzelmei irányítják. Jól érzékelteti ezt az alábbi párbeszéd:

- Szálljon be, és jöjjön el velem, legyen olyan kedves! - kérlelte Mrs. Walker.
- Szívesen beszállnék, de most olyan istenien érzem magam! - és Daisy sugárzó pillantást vetett a két úriemberre, akik közrefogták.
- Lehet, hogy istenien érzi magát, kedvesem, de ez itt nem szokás - érvelt Mrs. Walker (...)
- Nos, akkor be kéne vezetni! - mondta Daisy. - Ha nem sétálhatnék, megölne az unalom.

A kor erkölcsét jellemzi, hogy Daisy csendes lázadásának, különcködésének nem lesz jó vége. A nagy szabadságvágy, ami ebben a világban nem elfogadott, szó szerint és képletesen is a "szükségszerű" végzetét okozza.

Azt hiszem, annak külön jelentősége van a történetben, hogy maga Daisy is amerikai lány és az író többször kihangsúlyozza, hogy nem egy átlagos amerikai lány, mert azok közül is kirí. Talán ezzel akarta érzékeltetni, hogy Amerika a művelt és előkelő Európával szemben nem annyira közönséges és szabadelvű, mint azt gondolják róla. Talán így próbálja megvédeni Amerikát? És talán annak is jelentősége van, hogy a szintén amerikai Winterbourne maga is elutasítja végül a lány viselkedését?
Amilyen rövid kis mű ez, olyan sokféle olvasata lehet, ill. olyan sokrétű elemzésre ad lehetőséget. Valószínűleg én csak éppenhogy a felszínt karcolgatom, mert nem véletlen, hogy az előzőleg olvasott Náfíszí könyv annyit foglalkozik vele.

Aranyos, szabadságízű történet volt számomra, de helyenként túl direktnek éreztem, az író több helyen kimondta azt, amit szerintem inkább csak érzékeltetnie kellett volna, elsősorban a lány viselkedését illetően. Ettől függetlenül kellemes sztori volt, James stílusa pedig meglehetősen modern, számomra élvezetes volt, elolvasnám más műveit is.

8,5/10.

Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban

2010-08-17T13:53:00.008+02:00

Ahogyan azt az előző posztban írtam, volt, hogy úgy éreztem ennek a könyvnek az olvasása közben, hogy olyan ez az iromány, mintha én lennék, de legalábbis mintha nekem írták volna.

Ez a könyv majdnem teljes egészében eleget tett az én „ideális regény” elképzeléseimnek, amilyet folyamatosan keresek.

Volt benne minden, ami nekem a szívem csücske.

Irodalom: az írónő saját élményeit, tapasztalatait, kapcsolatai, érzéseit írja le egyetemi irodalmi professzorként. Dr. Náfíszí az angol irodalom professzora. Az egyetemeken tartott óráiba és a saját lakásán tartott kis irodalmi összejövetelekbe is bepillanthatunk, ami nagyon intellektuális élmény. Többé-kevésbé részletesen foglalkozik négy irodalmi alkotással ill. regényíróval. Nabokov Lolitájával, Fitzgerald Nagy Gatsby-jével, Henry James Daisy Millerével és Jane Austen írásaival. Elemzi őket és párhuzamba állítja saját hazája, Irán aktuális politikai helyzetével, az iráni élettel. Amin van mit gondolkodni, ugyanis az iráni forradalom alatt-után járunk a regény lapjain.

Egzotikus, keleti környezet, vallás (bár annak nem éppen a pozitív oldala mutatkozik meg, de jó volt, hogy kicsit segített árnyalni, tágítani a képemet erről a világról): A regény kb. fele az aktuális politikai helyzet, azon belül is főként a nők sorsa és nehézségei bemutatásával foglalkozik. Nem szeretném részletezni a vallás által szabályozott Irán hétköznapjait, mert nem lehet röviden elmondani, hogy milyen szinten volt rákényszerítve egy vallás összes esztelen törvénye mindenkire, akár akarta, akár nem. Nem fogom soha megérteni, hogy hogyan lehet egy vallást mindenki számára kötelezővé, államformává tenni, hiszen épp az lenne a lényege, hogy mindenki szabad akarata és hite szerint gyakorolja azt.

Felkavart az irániak és főleg a nők helyzete, együtt éreztem a modern gondolkodású, nyugatot bejárt és ismerő professzor-asszonnyal, minden kétségével, ellenérzésével az adott rezsimmel kapcsolatban.

Stílus és okosságok: Nagyon tetszett a finom, nőies, intellektuális, sokat gondolkodó hangvétele a regénynek, de a legjobban talán az irodalom iránti lelkesedése, ahogyan megmutatta, hogy hogyan lehet műveket értelmezni, felhasználni azokat a saját életünkben.

A könyvben elemzett ill. megemlített művek némelyikét is nagyon vonzóvá tudta tenni számomra az írónő, annak ellenére, hogy alapból semmi érdeklődést nem mutattam irántuk. A nagy Gatsbyt és a Daisy Millert mindenképp el fogom olvasni, és nem kizárt, hogy Saul Bellow művei közül is valamelyiket.

Úgy érzem, hogy ez a könyv még közelebb hozott az irodalomhoz, amiért hálás vagyok neki.

10/10.

Ha könyv lennék...

2010-08-14T13:28:00.004+02:00

Olvasom Azár Náfíszítől A Lolitát olvastuk Teheránban-t és egyszer csak beugrott, hogy ez a könyv én vagyok. Illetve ha könyv lennék, ez a könyv lennék.

Hogy miért?

- mert alapvetően egy komoly könyv, tele komoly és "okos" gondolatokkal - ebből az vagyok én, hogy én is nagyon sokat filózom úgy általában az élet dolgairól, sokszor inkább szellemi síkon létezem, mint fizikain és remélem, hogy azért vannak nekem is okos gondolataim :P

- mert elég sok irodalmi elemzés van benne, amely művek mondanivalóját, értékeit az írónő hazája aktuális politikai helyzetére vetíti rá (iráni forradalom) - ebből az vagyok én, hogy viszonylag sokat foglalkozom az irodalommal és minél többet olvasok, annál többet használom az olvasmányaimat az életben, akár problémák megoldásánál.

- mert muszlim környezetben játszódik - ez azért vagyok én, mert nagyon érdekel ez a kultúra, tetszik a konzervatívsága, a hagyománytisztelete, az istenhite, a vallása.

- mert az adott muszlim környezetben az írónő és sok-sok honfitársa lázad az esztelen szabályok és törvények, a szabadságuk korlátozása ellen - ez azért vagyok én, mert elég nagy igazságérzettel rendelkezem, amiért általában harcolok is és rühellem a szemellenzősséget, a diktatúrát és ha korlátozni próbálnak a szabadságomban.

- mert a regény hangvétele a kemény és komoly tartalom mellett valami nagyon finom, nőies - ezt hadd ne magyarázzam, nőből lennék, vagy mi :D

Ha könyv lennél, te melyik lennél? Nem arra gondolok, hogy melyik tetszik legjobban, hanem melyik hasonlít rád legjobban tulajdonságaiban és miért?

Nagyon kíváncsi vagyok.

Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

2010-08-06T10:00:00.016+02:00

Hát (-tal nem kezdünk mondatot :P), de most az van, hogy van ez a könyv, ami egy nagyon klassz kis könyvecske. Amilyen kis rövid, olyan nagy szatíra. A fogyasztói- és pénzközpontú társadalom kritikája, amiben Burgess hihetetlenül hihetően hozza a naiv, butácska elbeszélőnő szerepét :)

(De amiért elkezdtem hápogni az elején az az, hogy nem igazán tudok/akarok/van kedvem most erről a könyvről írni. Nem kötelező a blogolás, persze, viszont van az a hülye kényszer, hogy ha már indítottam egy ilyen könyves blogot, akkor minden kiolvasott könyvről írnom "kell", mert hogy néz ki, hogy csak néhányról írok.

És bármennyire is tetszett ez a történet nem akaródzik róla hosszasan írnom. )

Még talán annyit, hogy úgy érzem, nagyon sok dolog van elrejtve ebben az irományban, több szempontot ki lehetne emelni, ami viszont nekem legjobban lejött az valami olyasmi, hogy "boldogok a lelki szegények...". A történetet mesélő Janet ugyanis a férje által gyűlölt "hányadék" világban elég jól ellavírozott, örülni tudott a shoppingolásnak, a tv műsoroknak, a berendezési tárgyaknak, megtalálta a helyét az életben. Ahol valóban csak úgy lehet megőriznie az embernek a lelki békéjét, ha nem gondolkodik túl sokat, nem gondol bele mélyebben a dolgokba (vagy csak okosan :P), ahogyan azt a férj, Howard tette, mert annak nem biztos, hogy jó vége lesz. Welcome to Idiots' Paradise...

Ma is rettenetesen aktuális a téma, holott ez egy majd' 50 (!) éves mű.

Nagyon tetszett, ajánlom, pár óra alatt kiolvasható. Kíváncsi lettem Burgess többi regényére is.

9,5/10

(ennél sz@rabb és érthetetlenebb posztot még életemben nem írtam, de néha ilyen is kell :D)

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

2010-07-31T11:11:00.014+02:00

Soha nem vettem volna kezembe ezt a könyvet a borítója és a fülszövege alapján, ha nem olvasom Nima véleményét róla. A bejegyzése nagyon felkeltette az érdeklődésemet és azt gondoltam, hogy ez a történet vagy nagyon fog tetszeni nekem vagy nagyon nem.

Szerencsére az előbbi jött be.

Hihetetlenül szokatlan, mélyen elvont témát hoz ez a regény. Én szoktam gondolkodni az életen, a világon, hogy mik és mivégre vagyunk, de ez, vagy hasonló lehetőség, mint amit a könyvben felvet a szerzőpáros, még legvadabb álmaimaban sem jutott volna eszembe. Ezért is tetszett nagyon a könyv, mert nagyon különleges és gondolkodós a téma, ami engem mindig vonz.

A 16 éves Szaskát megtalálja egy rejtélyes idegen és tulajdonképpen lelki terrorral ráveszi arra, hogy egy furcsa főiskolán kezdje meg a tanulást, amiről a lánynak fogalma sincs, hogy mire irányul. Ez a rejtély viszi előbbre később a sztorit, mert az olvasó kíváncsisága is nagyon birizgálva van, hogy mi a francot is tanulnak a diákok ebben az iskolában. Mindig azt mondják nekik a tanáraik, hogy még nem érthetik meg, majd ha eljön az ideje megtudják. Addig is értelmetlennek tűnő feladatokat kell végrehajtaniuk, kő keményen kell dolgozniuk, mert ha nem, annak végzetes következményei lesznek. Senki nem ért semmit, kezdetben Szaska sem, de mivel ő kiemelten tehetséges az adott területen, lassanként rájön, hogy mire megy ki a játék és a kezdetekkel ellentétben már nem akar kiszállni.

Megérti, hogy a tanulás során átlényegül valódi önmagába, ami egy számunkra teljesen elvont világ része. Érdekes kapcsolatokról, szálakról olvashatunk az anyagi és e között a másik világ között, igazából majdnem teljesen logikusan fel van építve a kettő közötti átmenet mikéntje.

Ami nagyon élvezhetővé tette a történetet, hogy a bonyolultabb, nehezen felfogható információkat csak nagyon finoman, lassan adagolta egy hétköznapi világ, a főiskola történéseinek keretein belül. Olvassuk a diákok életét, problémáit, együttérzünk velük és közben nagyon szokatlan dolgok részeseivé válunk.

Nem utolsó szempont a történet élvezhetőségét tekintve, hogy eltekintve néhány fordítási hibától, igazán jól van megírva, a feszessége, szerkezete jól eltalált, a nyelvezete is igényesebb, mint amire én számítottam.
Több véleményt olvastam, miszerint a vége összecsapott, érthetetlen. Én egyáltalán nem éreztem annak, szerintem teljesen rendben volt.

Azért vonok le fél pontot a maximálisból, mert annyira elképzelhetetlen számomra ez a felvetés, hogy nem tudok elgondolkodni róla, hogy ez valójában lehetséges-e. Ezen kívül voltak számomra olyan dolgok a történetben, amiknek nem értettem a jelentőségét, de ez talán az én hibám, hiszen nem biztos, hogy logikát kell keresni egy ilyen misztikus világban.

Csak nagyon elszántaknak ajánlom, akik szeretik a nagyon elvont, különleges dolgokat. Bár másokkal ellentétben én nem tartom betegnek a sztorit, inkább nagyon "pihentnek" és valóban jó szó rá a pszichedelikus, amit többen is használtak rá, annyira nem evilági az egész.

9,5/10.

Film: Brick Lane (A muszlim asszony)

2010-07-30T13:45:00.013+02:00

Persze a Molyról tudtam meg, hogy A muszlim asszony c. könyvből film is készült.
Mint a könyvnél említettem , ez nem egy pörgős történet. Ennek ellenére rettentő kíváncsi voltam, hogy mit tudtak belőle kihozni filmen, mert igazán együtt éreztem Náznínnal a történetben.

Hát nem nagyon találok szavakat. Ez egy remek adaptáció. És bár tetszett a könyv hangulata is, de a szegényes(?) fantáziámmal valahogy mégsem találtam ennyire erősnek az egész szituációt, mint ahogyan azt a film fantasztikusan ábrázolta. Pedig nem tért el a történettől, sőt, nagyon jó adaptáció. Persze kimaradtak dolgok belőle, de ezt az aprólékos, 600 oldalas regényt nehéz is lett volna visszaadni alig 2 órában.

Amik nagyon sokat dobtak a hangulat, érzések megragadásán, azok a színek és zenék. A színes keleti tájak, növények, szárik és varázslatos indiai zene. Eleve imádom ezt a világot és ez a film jól kifejezi, hogy miért. A szépség és egyszerűség, ártatlanság és rejtett szenvedély egyszerre vannak jelen. Lassú, finom, mély film.

Nem is ragozom tovább, aki olvasta a könyvet, az mindenképpen nézze meg, nem fog csalódni, de kíváncsi lennék olyan ember véleményére is, aki csak a filmet látta. De sajnos magyarul egyáltalán nem elérhető a film, nem adták ki itthon (még felirat sincs hozzá), angolul néztem, ami viszont nagyon jól hozta a bangladesiek akcentusát.

9/10.

Ilija Trojanow: Világok gyűjtője

2010-07-25T07:56:00.009+02:00

Nagyon ritkán vásárolok úgy könyvet, hogy nem járom jól körbe, azaz nem nézek meg egy csomó véleményt róla a Molyon vagy a neten. Ez viszont ilyen könyv lett, egy akcióban láttam meg véletlenül és első látásra beleszerettem már a címébe is, aztán a fülszöveg olvasása után már raktam is a kosárba. A Molyon is csak egyetlen ember olvasta, ő viszont nagyon jó véleménnyel volt róla, úgyhogy gondoltam, hogy ezzel nem nyúlhatok mellé. És valóban :)

Richard Francis Burton - utazó, felfedező életbe pillanthatunk be a regényben. Aki olvas róla a wikipédián, láthatja, hogy mennyi mindennel foglalkozott, hihetetlen sokirányú volt az érdeklőse, egy igazi titokzatos személyiség volt ő.

Ez a könyv próbálja megfejteni az ő személyét, motivációit, de megmondom előre, nem fog sikerülni neki, mert szerintem nekünk "egyszerű földi halandóknak" nem is lehet megfejtenünk ezt az embert.

Nem véletlenül nevezi Ilija Trojanow nagyon találóan Világok Gyűjtőjének őt, hiszen szenvedélye volt a más, keleti, egzotikus világok megismerése. Odáig jutott, hogy a muszlimok öltözékében elvégezte a hádzsot, azaz elzarándokolt Mekkába. A könyvben három útjára kísérhetjük el. Az első rész indiai utazásáról, a másik az arábiairól, míg a harmadik kelet-afrikai felfedezőútjáról szól, melynek során a Nílus forrásának megtalálása volt a célja.

Ilija Trojanow nagyon érzékletesen és olyan szerkezettel tárja elénk a történéseket, hogy egyetlen unalmas fél oldal sincs az egész könyvben. A regény nem hagyományos formában íródott, több nézőpontból ismerhetjük meg az eseményeket, néha harmadik személyben ír, néha Burton szolgái, kísérői szólalnak meg, helyenként Burton felettesei számára írt jelentéseit olvashatjuk, de vannak benne hivatalos kihallgatások részletei is, melynek során a kémkedéssel vádolt Burton útitársait hallgatják ki.

És a stílusa... Nehéz megfogalmazni, hogy mitől ennyire szuggesztív. Sokszor nem emeli ki a párbeszédeket a szövegből, és nekünk kell rájönnünk, hogy ki beszél éppen, de valahogy éppen ettől lesz élő. A tájak, a környezet leírása pedig nagyon klassz metaforákkal tarkított és pontos, sokszor pedig impresszió jellegű, amivel sikerül belehelyeznie az olvasót az adott környezetbe. Ott vándorlunk mi is kiszáradt szájjal a sivatagban, gázolunk az iszapos folyóban, keringünk a tömegben a Kába körül. Egyszerűen remek.

Fontos mondanivalója a történeteknek, hogy miért nem tudja megérteni egymást a keleti és a nyugati ember, jól érzékelteti a nagyon eltérő mentalitást a két világ között.

Aki vonz a Kelet és igazi kalandtúrára vágyik egy igazi utazóval, az semmiképpen ne hagyja ki!

10/10.

Kreatív

2010-07-23T07:24:00.005+02:00

Kreatív blogger díjat kaptam f-anditól és zakkanttól, köszönöm.
Bár annyira nem érzem magam kreatívnak :) De azért leírok magamról 7 dolgot, mert úgyis erre megy ki a játék :P
(tovább nem adom, mert úgyis mindenki megkapta már, akinek adnám...)

- nem hiszek a liberalizmusban
- szeretem a folk beütésű zenéket
- sokszor nem értem a vicceket (ciki, de ez van :D)
- kevés embert tudok elviselni
- pirulós vagyok (nagyon...:D)
- jól főzök
- egyszerre csak egy dologra tudok figyelni

Peace, love, books! :)

10+1 könyv

2010-07-22T18:57:00.008+02:00

Azért örülök ennek meghívásnak, mert meseanyutól kaptam, akit őszintén szólva egyáltalán nem ismertem ezidáig. Tök jó, hogy olyanok is olvassák a blogomat - sutyiban :) - akikről nem is tudok, de ott vannak stabilan a háttérben, köszönöm :)

A játék: írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. jó olvasást.

Szóval 10+1 könyvet kell ajánlom, ezek pedig a következők - próbálok kevésbé ismerteket, amik tetszettek:

- Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - Capote új kedvencem, ahogyan ír, az valami mesteri szerintem.
- Olga Grushin: Szuhanov álomélete - kifinomult, remek írás művészetről.
- Ilija Trojanow: Világok gyűjtője - épp most olvasom és ez valami nagyon-nagyon... Keleti kalandtúra egy igazi utazóval. Szerkezetileg olyan mint a Daniel Stein, tolmács Ulickajától.
- Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága/Napok romjai - nincs komment, olvassátok el!
- David Mitchell: Szellemírók - nagyon modern, nagyon különleges.
- David Guterson: Hó hull a cédrusra - az eperillat miatt ;-)
- Yann Martel: Pi élete - mert üt.
- W.S. Maugham: Színház - ez is művészetről, katartikus.
- Philippe Dijan: Betty Blue - nagyon vagány.
- Alex Garland: A part - nagyon vagány :D
+1: Chuck Palahniuk: Harcosok klubja - mert nagyon vagány, mi másért? :D

Akiknek továbbpasszolom: Entropic, Tessa, Könyvkuckó, Könyvvizsgálók, Juci

Tahir Shah: A Kalifa háza

2010-07-18T10:35:00.011+02:00

Tahir Shah író, újságíró és valóban a Kalifa házában él Casablancában. Éppen ezért érdekes ez a regény, mert tulajdonképpen igaz történet.

Tahir eredetileg afgán származású és Londonban él kis családjával, ám szeretne kitörni a nyugati világ mókuskerekéből, így egy napon felpakolja a családot és Marokkóban telepszik le. A véletlen sodorja útjába a Kalifa házát, amelybe azonnal beleszeret. Nekünk európaiaknak az épület, a birtok a leírások alapján kissé megalomán lehet, mert bizony nem kicsi egyik sem. A főépület mellett van számtalan melléképület, medence, szökőkút, teniszpálya a birtokon, maga az épület pedig vagy 20 szobát számlál... Ahhoz képest, hogy a szegénynegyed tőszomszédságában található, eléggé fényűzőnek tűnik. Mégis hosszú évek óta lakatlanul áll, a regényből kiderül, hogy miért.

A neten rákerestem a házra és szerencsére találtam róla képeket, teljesen beleszerettem.
Ám a történet elején még nem így nézett ki, mivel sok éve lakatlan volt, lepusztult volt minden. A Shah család ilyen körülmények között költözik belé, megörökölve a három marokkói őrt, akik az ingatlanra vigyáztak sok éve.

Az egész sztorit tulajdonképpen az épület felújítása, szépítgetése foglalja keretbe. De természetesen nem csak erről van szó, hiszen az ügyintézés és munka közepette elég pontos képet kapunk a marokkóiak életéről, felfogásáról, hitéről. Legkényesebb pontjai a marokkói kultúrának Tahir számára a dzsinnek. Amikben minden marokkói - legyen egyszerűbb vagy műveltebb, akár európai módra élő ember - maradéktalanul hisz, hiszen a Korán is említi őket... Mindent rá lehet kenni a dzsinnekre ugyanis, ha valami nem sikerül, balul sül el, biztos, hogy őket okolják.
Ilyen és még ilyenebb nehézségekkel kell megbirkóznia a családnak. Érdekes dolgokat tudhatunk meg a munkások, szakemberek felfogadásának módjától kezdve a munkamorálon keresztül a koldusokkal való bánásmódig sokmindenről.

Akit érdekel ez a kultúra, de nem vágyik tankönyvszerű ismeretekre, annak bátran ajánlom ezt a könnyed regényt, biztos, hogy jól fog mulatni és a marokkói mentalitást is megismeri.

8/10.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

2010-07-17T12:58:00.008+02:00

Más hangok, más szobák

Amikor hoztam hazafelé a könyvet, beleolvasgattam, és már akkor elvarázsolt a stílusával. Valahogy így kellene írni, azt hiszem... Kezdetben nincs a történetben semmi különösebb izgalom, van viszont neki olyan hangulata, olyan beszippantóképessége, hogy nem bírtam letenni.

Joel 13 éves fiú, aki eddig New Orleansban élt. Anyja halála után rokonok fogadják be, de nem igazán tud beilleszkedni, így apja kérésére, aki már nagyon régen elhagyta őket, most egy távoli poros kisváros mellé, egy tanyaszerűségre kerül. Izgatott a régen látott apával való találkozás miatt, ám a házban és a környéken mindenféle érdekes szerzet felbukkan - az apa vértelen felesége, fekete alkalmazottak a maguk elképesztő történeteivel, egy különleges unokafivér és annál is különlegesebb szomszéd ikerlányok -, de Joel az édesapjával még sok nap után sem találkozik és mindenki kerüli, ha róla akar beszélni.

Ahogy az a Mozart és a kaméleonokban is nagyon jellemző, a történet él, pontosan látjuk, érezzük a Joel által látottakat és érzetteket (ez milyen magyaros :P). Vele lélegzünk, félünk, és tikkadunk a hőségben.

Borzongunk, mert az egész szituáció kissé szürreális, olyan valószerűtlen vélt és valós alakok és események bukkannak fel, hogy az olvasás során felmerül bennünk, hogy ébren vagyunk-e Joellel, vagy mindez egy álom, képzelgés. Aztán a vége felé egy-egy ponton megvilágosodik, hogy bizony ezek egy része csupán lázálom és azt hisszük, hogy megfejtettük a rejtélyt, aztán Capote megint olyan képeket és eseményeket vonultat fel, amelyek újra bizonytalanságba süppesztenek.

Nekem annyira nem jön be ez a szürreális, álomszerű kavargás a végén, de ennek ellenére nem tudom tagadni, hogy milyen magával ragadóan van megírva ez a történet. Helyenként, főleg a természeti jelenségek leírásánál már-már túl lírai és giccsbe forduló az én ízlésemnek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy kitűnő írás. Ez Capote elsőként publikált kisregénye, önéletrajzi elemekkel átszőve.

Alig várom a Fűhárfát.

9/10.

A fűhárfa

Van Capote-ban valami menthetetlenül romantikus, valami finom, légies. Nagyon bájos volt ez a történet. Valahol hozza azt a hangulatot, mint az előző, abban a vonatkozásban, hogy itt is egy távoli rokonokhoz került árva fiú a főszereplő, aki próbálja megfigyelni, megérteni a körülötte zajló világot. Ám itt a fiú, Collin, valahogy nem főhőse az eseményeknek, inkább csak megfigyelője, lejegyzője. Azok nem vele történnek elsősorban, ő csak sodródik a többi szereplővel.

Collint 11 évesen két nagynénje, Dolly és Verena fogadja magához, náluk nevelkedik egy apró kisvárosban. Verena a ház úrnője, Dollyt sokan bolondnak tartják, Collin mégis inkább hozzá és fekete barátnőjéhez, Cathrine-hez húz, ők hárman alkotnak szövetséget a zsémbes Verena ellen.
Egy napon Dollyt Verena kizökkenti a megszokott kis álomvilágából, ezért felkerekedik a társaival együtt és egy kínafára tákolt házikóba költözik az erdőben...

Ez az esemény indítja el a meglehetősen mulatságos, már-már abszurd további történések folyamát. A vége pedig nem happy end, inkább szomorkás, mégis fájdalmasan szép tanulságot hordoz Collin és az olvasók számára.

Érdekes, hogy a Más hangok... hangulata jobban magával ragadott, ennek viszont a történései voltak azok, amik megragadtak a maguk bájával. Különösen tetszett a 15 gyerekes nő, Ida és családjának története. De az egész sztori valahol a másság, a másként való gondolkodás elfogadására éleződik ki, és arra, hogy merjünk a magunk feje után menni és nem bedőlni a konvencióknak, mert csak így lehetünk boldogak.

Ebben Capote kevésbé sziporkázik a tájleírásoknál, visszafogottabb, mégis az a néhány mondat, amit ezekre használ, nagyon kifejező és hangulatos. A fűhárfa metafora pedig gyönyörű.

9,5/10 nálam. Capote menthetetlenül bekerült a kedvenc íróim közé.

Film: Csalóka napfény

2010-07-16T08:39:00.007+02:00

Már láttam ezt a filmet jó 10 évvel ezelőtt és emlékeztem, hogy nagyon jó. Most az Arbat gyermekei után eszembe jutott, mert ugyanaz a hely, kor, téma.
Döbbenetes film. És döbbenetesen jó.

A 30-as években járunk a Szovjetunióban. Kotov elvtárs és népes családja egy vidéki dácsában pihen. Egyszer csak beállít a család nagyon régen látott barátja, nevelt fia, aki nem mellesleg Kotov elvtárs fiatal feleségének első szerelme. És innen kezdődnek a bonyodalmak.

És hogy mi annyira jó benne? Az keserédes, tragikomikus ábrázolásmód. A látszólagos vidámság, már-már abszurd komikum mögött megbúvó elfojtott indulatok, hazugságok, elsziszegett félmondatok. Az emberi természet legaljának és magaslatainak ábrázolása. Az ártatlanság-tudatlanság megjelenítése a kislány személyében. A zenéje...

Ez volt az a film, aminek a Doktor Zsivágó után sikerült könnyeket csalnia a szemembe. Valahogy közel áll hozzám ez az oroszos lelkivilág, úgy néz ki...

Nyikita Mihalkov, respect - színészként és rendezőként is egyaránt zseniális.
Állítólag van már folytatása is.

9,5/10.

Film: Casablanca

2010-07-13T07:31:00.006+02:00

Mindig viszolyogtam ettől a filmtől. Ha valamit ennnnnyire dícsérnek, hogy hú, meg haaa, meg a filmtörténet legromantikusabb jelente - akkor az nekem inkább ne...

Most viszont, hogy A kalifa házát olvasom, ami Casablancában játszódik és persze a filmről is említést tesznek benne, valahogy megjött a kedvem ehhez a világhoz.

Bár igazából a helyszínnek nem sok jelentősége van, nem arra éleződik ki a film, hogy a várost bemutassa. A II. világháború során itt rekednek sokan, akik Európából Amerika felé tartanak a háború és a németek elől. Ilyen furcsa, Afrikába átnyúló útvonalon lehet ugyanis csak megközelíteni Lisszabont, ahonnan már szinte szabad az út az Újvilág felé.
Mindenféle nemzet fiai-lányai összegyűlnek itt és várnak. Útlevélre, a jó szerencsére, hogy egyszer talán valahogy sikerül eljutniuk Lisszabonba.

Rick amerikai és egy bárt üzemeltet a városban. Egy napon régi szerelme, Ilsa állít be egy férfival, aki az európai egyik földalatti mozgalom vezetője, a németek ellen dolgozik. Ilsa és Rick anno Párizsban találkoztak, ott alakult ki közöttük szerelem, ami a németek megszállása miatt hirtelen véget ért.

Innen kavarognak az események, de szerencsére nem kifejezetten a szerelem körül. Inkább a háború és annak hozadékai, nehézségei éleződnek ki a filmben, ami érthető, hiszen 1942-ben készült. Ahhoz képest, hogy majdnem 70 éves alkotás, sokkal kevésbé találtam régimódinak, mint mondjuk néhány filmet a 80-as évekből és ez nagyon meglepett. Ami szintén, az a humora. Nagyon jó beszólások vannak benne, szinte csak fél mondatok erejéig, amikre ha nem figyel eléggé az ember, elsiklik felette és nem fogja fel, hogy ez milyen finoman cinikus, humorral átszőtt történet.

Szóval megkövetek mindenkit, mert ez tényleg egy jó film, nagyon messze áll a csöpögősségtől, amit én beleképzeltem. Én abszolúte nem is tudtam meghatódni rajta, a romantikát nagyon finoman, visszafogottan hozta. Viszont Humphrey Bogarttól teljesen el voltam ájulva, hogy mekkora színész. A karaktere is nagyon szimpatikus volt, az embertípus, akit alakított. Folyton az járt az eszemben, hogy hol vannak ma már ilyen férfiak, akik nem csak hogy sármosak a maguk cinizmusával együtt, de nagyon igaz, önzetlen, egyszóval jó emberek...?:(

9/10.

Krk

2010-07-12T10:47:00.012+02:00

Bezár a bazár.

Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei

2010-07-03T11:13:00.013+02:00

Igen, ezt én most itt és most, 2010-ben. Nem igazán aktuális és népszerű a téma manapság, engem mégis érdekel. Rávetem magam, ha valami orosz tajgás, szibériás, munkatáboros, kommunistás regényt találok - talán akkor, ott éltem előző életemben, vagy nem tudom miért :)

Nagyon köszönöm Violinának az nlc fórumról, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a regényt, mert tényleg pont olyan volt, amilyet már régen kerestem a témában és tényleg jó.

Az Arbat Moszkva egy híres sétálóutcája. A regényben 1934-ben járunk - Sztálin uralma alatt, a Szovjetunió korai éveiben. Az Arbat elvileg mindig is egy jóhírű negyed volt, ebben az időben pedig mindenféle osztály tagjai megtalálhatóak voltak a lakóházaiban az egyszerű munkásokig bezárólag.
A történet egy fiatalokból álló baráti társaság tagjainak életét mutatja be. Van itt olyan fiú, akit egy nevetséges incidens, "pártellenes tevékenység" miatt kizárnak az egyetemről majd száműznek Moszkvából a messzi Szibériába, ott kell élnie és dolgoznia pár évig. Minden mondatára, minden lépésére vigyáznia kell, hiszen a száműzöttek, ha bármiért "gyanúba" keverednek, súlyos börtön vagy egyéb vár rájuk...
Aztán van egyszerű munkáscsaládból származó fiú, akit gyűlölete és hatalomvágya miatt könnyen beszippant a Cseka, feladata, hogy a besúgókat beszámoltassa.
Vannak magasabb körökből származó fiatalok is a baráti társaságban, érdekes volt betekinteni az ő életükbe is, hogy hogyan kavarják az eseményeket, mennyire van befolyásuk egy ilyen világban, ahol mindenki figyel mindenkit, elképesztő "börtönben" éli mindenki az életét és még a legmagasabb pozícióban lévők léte is pókfonálon lebeg, mely bármelyik pillanatban elszakadhat.

A legérdekesebb talán a politikai vonal a könyvben, ami szerencsére azért nem túl tömény és csak időnként bukkan fel. Ezt maga Sztálin szemszögéből láthatjuk. Betekinthetünk az ő egyszerű és mégis bonyolult gondolkodásába, hogyan építi fel hatalmát, hogyan gondolkodik a diktatúráról, milyen viszonyban áll a mögötte álló Párttal. Nagyon megdöbbentő és igen érdekes.

Örülök, hogy nem kellett abban a korszakban élnem....illetve....ki tudja...:P Mondjuk sok tekintetben ma sem jobb a helyzet, mert hazugok, besúgók, árulók ma is vannak. De ma maximum munkanélküliségre vagyunk ítélve, annak minden velejárójával és nem ültethetnek le ártatlanul évekre egy rossz kifejezésért...

A könyv igazi klasszikusnak mondható, sokszereplős nagyregény. Nekem kissé hosszú volt, a kezdeti lelkesedésem a vége felé picit kopott, de ettől függetlenül nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel a kor, a hely, a téma.

9/10.

Annyit tudni kell még a regényről, hogy Ribakov a 60-as években írta. Szamizdat irodalomként terjedt, 1987-ben adták ki először a Szovjetunióban...

Film: Iszlám építészet - a Zajed Sejk Mecset Abu Dhabiban

2010-06-28T18:15:00.009+02:00

Építészeti különkiadás:P

Így aktuálisan a Muszlim asszony után, meg egyébként is, mert alapból vonzódom minden iszlám témához. Az épületekhez különösen.
Akit érdekel és teheti, ha esetleg adják még a NatGeo-n, nézze meg ezt. Lenyűgöző.

További képek például itt.

Úgy szeretném ezt vagy egy hasonlót egyszer élőben látni.

Monica Ali: A muszlim asszony

2010-06-20T21:19:00.011+02:00

Ez egy nagyon hosszú regény. Ez nem egy izgalmas regény. És mégis: ez egy jó regény.

Mondjuk az elején még nem így gondoltam, majdnem abba is hagytam, mert untam. Az írásmódot sem éreztem kiemelkedőnek. Aztán ahogy szépen fokozatosan haladtunk előre a történetben, úgy fészkeltem bele magam önkéntelenül a főszereplő, Naznín bensőjébe és már nem menekülhettem...

Ez nem az a tipikus "arab nős" történet, amiből kismillió kering mindenfelé. Más is a téma. Naznín nem elnyomott, a férje rendes ember, jól bánik vele, még ha nem is szerelmi házasság az övék. Nincs bezárva, kijárhat az utcára. Csak nem otthon van. Nem Bangladesben él, hanem Londonban. Ahol minden idegen.

Rendkívül lassú folyású a történet, de egy idő után rájöttem, hogy pont azért, mert annyira valóságos. A lassúsággal jól érzékelteti az írónő Naznín sivár hétköznapjait, nevetséges problémáit, szánalmas vergődését. Nem tud mit kezdeni magával, még akkor sem, mikor gyermekei születnek, mikor munkája lesz. Annakidején azt kapta útravalóul az édesanyjától, hogy a Sorsára hagyták. A Sorsra bízták, hogy életben marad-e születése után, és mivel így lett, úgy gondolták, hogy a további életében sem kell mást tennie, mint rábízni magát a véletlenre. Naznín nagyon sokáig így is tesz - még a bűnét sem önszántából követi el, hanem csak passzív résztvevője az eseményeknek.

*SPOILERszerűség* Jó volt azért látni, hogy a végére az életképtelen kislányból hogyan fejlődik a sorsát kezébe vevő nővé. Mivel annyira jól megteremtette az írónő az atmoszférát, hogy teljesen bele tudtam élni magam a főszereplő nő helyébe, drukkoltam neki, hogy felnőjön végre és sikerüljön öntudatra ébrednie. Mert bizony van, akinek ez valóban nehezebb, én is megjártam ez ügyben a hadak útját. És tapasztalataim szerint az egyik legigazabb mondás, amit ismerek, az, hogy: "Segíts magadon, Isten is megsegít". Szerencsére ez Naznín esetében is igaznak bizonyult a végére.*SPOILERszerűség*

Tetszett még, ahogyan a kultúrák ütközését, az Angliában élő muszlim kisebbség helyzetét, napi harcait ábrázolta az írónő, nagyon hitelesnek és valósnak tűnt. Érdekes volt látni, hogy Naznín Bangladesben maradt és teljesen más beállítottságú húga sorsa miként alakul összehasonlítva Naznínéval. Vajon volt értelme elmenni? Vagy otthon mégiscsak jobb? Vagy Angliában jobb? Ha nem érzi jól az ember magát, van értelme hazamenni? A regény vége megadja a választ.

Csak nyugis, türelmes időszakokban szabad belefogni ebbe a könyvbe, mert minden, csak nem pörgős. Ellenben mély és nagyon életszerű, tapintható atmoszférájú. Jó regény.

9/10.

Pataki Éva: Ami elveszett

2010-06-18T09:13:00.010+02:00

A könyv alcíme az, hogy Családregény. Ezért is csaptam le rá, mert hát ki nem szereti a családregényeket? A családok történetei valahogy mindig érdekesek. Nem láttam még "normális" családot, mindenhol megvannak a kis szégyellnivaló, pletykaalapot adó sztorik, titkok, zizzent családtagok :)

Aztán a könyv kivitele is nagyon tetszetős: kemény fedeles, ízléses borítós, ami a történetet nagyon jól szimbolizálja, mint utólag kiderült. És ráadásul egy számomra ismeretlen magyar írónő tollából származik a történet, ami mostanában engem csábít, mert elég sok tehetséges, viszonylag ismeretlen magyar írót vélek felfedezni a kortárs irodalomban.

Bár a fülszövegből nem, de az első oldalon található Popper Péter idézetből kiderül, hogy ez egy zsidó család története. Pataki Éva igazából dokumentum jelleggel meséli el a saját családja történetét dédnagyanyjáig visszamenőleg, vagyis tőle kiindulva. Édesanyja emlékdobozát sokáig rakosgatja ide-oda, elnyomja magában a kíváncsiságot, ami egyszer mégiscsak felszínre tör. Felnyitja a dobozt és az ott talált emlékek, iratok, fotók alapján rakja össze családja, a Czeislerek történetét.

A család központja, feje, a makacs Auguszta, aki 6 gyermekét nevelte fel egyedül. Zsidó vallásukat nem gyakorolják ugyan, csak néhány szokást őriznek meg, zsidóságuk mégis áthatja egész életüket, hiszen szinte csak zsidókkal érintkeznek. Aztán közeleg a második világháború és a család szétszéled. Külföldre kerülnek tanulni, hiszen itthon akkor már nekik csak korlátozottan lehet, illetve az európai állapotok miatt elmenekülnek a kontinensről.
A család egy része - akik maradtak - sajnos nem éli túl a világháborút, de többségük így vagy úgy megmenekül. Többüket behálózza a kommunista rendszer, amiből szintén nem sülnek ki jó dolgok. Öngyilkosság, depresszió, neurotikus kórképek azok, amit az utódokra hagynak, legalábbis az írónő elődjeinek ezt a fajta hagyatékát véli felfedezni saját magában.

Irodalmilag én nem tartom kiemelkedőnek a regényt, mert mint említettem, inkább dokumentum jellegű (bár ebben a műfajban is lehet nagyot alkotni, lásd Capote), a történések elmesélésére szorítkozik.
A történet maga viszont érdekes volt, bár nem fergeteges, mégis izgalmas, mint akármelyik család élete. Az átlagostól zsidóságuk minden hozadéka különbözteti meg őket.

7,5/10.

Truman Capote: Mozart és a kaméleonok

2010-06-02T16:21:00.014+02:00

Épp nemrég említettem valakinek, hogy mennyire szeretem a vagány stílusú, de nagy tehetséggel megírt könyveket, mint amilyen mondjuk a Szellemírók vagy a Harcosok klubja.
Ezért szegény Maugham bácsit - bármennyire is szeretem - de félre kellett, hogy tegyem valami belevalóbbért :) Hát Capote ilyen. A kép alapján nem is nézek ki belőle semmi jót :P Igazi őrült zseni fizimiskája van. És nekem ilyen kell most. Nagyon nagy író.

Ez a kötet nem regény, hanem rövidebb elbeszéléseket tartalmaz, hol riport jelleggel, hol csak úgy. Igazából nehéz elmagyarázni, hogy mi kapott meg annyira bennük. Sokban jelen van egy enyhe abszurditás, de pont olyan mértékben, amennyire az életben is simán előfordul. Ez is nagyon tetszett és az is, hogy mennyire élően adja elő magát Capote: nagyon valóságosak a történetetek, ott vagyunk bennük. Ugyanakkor nagyon amerikaiak. Sugárzik belőlük az a másfajta mentalitás, életérzés, amit mi itt Európában nem feltétlenül tudunk átérezni vagy megérteni. Egyszóval nagyon átjön a hangulatuk és aki szereti az amerikai feelinget, azonosulni tud vele, annak biztosan tetszeni fog a kötet. A nyelvezete, kifejezőkészsége is nagyon-nagyon ott van, sőt, ez az igazi erőssége az írásainak szerintem.

És hogy kikről ír Capote? Hétköznapi és nem hétköznapi emberekről: öreg nénikékről, sorozatgyilkosokról, takarítónőkről, Marilyn Monroe-ról, magáról - ez volt a legutolsó riport, önmagával :) és valami fergeteges, ez tetszett legjobban.

Mesteri.

És bár inkább a kötet második felében lévő riport jellegű szösszenetek fogtak meg, összességében nem tudok neki rosszabbat adni, mint 10/10.

Film: Fugitive Pieces (Rejtőzködő töredékek)

2010-05-30T13:03:00.004+02:00

Igazából nem is akartam írni erről a filmről. A könyvet alig olvasta valaki, de engem nagyon megfogott. Vagy 2 éve olvastam, eléggé elhalványult az emléke, gondoltam már megnézhetem a belőle készült filmet. Anno azt írtam róla, hogy nem kellene a történetet megfilmesíteni, mert úgysem lehet. Nos, nem is igazán sikerült...

Szinte egy másik sztori lett belőle. Múlt héten láttam, mégis még egy hét múltán is többször eszembe jut, pedig a rossz filmek nem szoktak. Szóval mégiscsak jó kis film volt ez. Lassú, tépelődő, őrlődő. Emberi kapcsolatokról, feldolgozhatatlan háborús, Holokauszttal kapcsolatos családi drámákról. Finom rezdülésekről.
Nem tudom elmagyarázni, hogy konkrétan mi fogott meg benne, talán a főszereplő finom, visszafogott nem látványos és nem erőszakos szenvedése. És örültem, hogy a végére úgy nézett ki, hogy sikerült neki tovább lépnie.

Folyamatosan eszembe jut a legutolsó mondata a könyvnek és a filmnek is: "Azt kell adnom, amire a legnagyobb szükségem van."

8/10.

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

2010-05-25T17:17:00.004+02:00

Feltapadtam a falra és még mindig ott vagyok... És nem tudom, hogy hol van az agyam...:P Kész.

Ez a könyv alap. Zseniális.

A film nagy kedvencem, igaz, utoljára is vagy 8 éve láttam. De valahogy nem gondoltam, hogy a könyv is ekkorát fog szólni így 8 év után, azt pedig végképp nem, hogy ilyen röviden és ütősen van megírva. Ez a Palahniuk egy őrült zseni.

Chucky egyszerűen, velősen, vagányan megmondja a frankót, úgyis tudja mindenki, hogy miről beszélek, aki meg nem, annak úgyis mindegy ;-) Nem nagyon tudok róla mit írni, olvasni kell. Meg amúgy is: "A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról." :P

10/10, Top 10.

Fábián Janka: Emma fiai

2010-05-23T07:57:00.013+02:00

Az Apró Dolgok után muszáj volt valami könnyedet keresnem, mert eléggé megviselt. Az Emma folytatása ilyen szempontból jó választás volt, mert habkönnyű családregény.

Az előző része nagyon tetszett. Nem találkoztam még hasonló jellegű könyvvel, mondjuk tény, hogy romantikus irodalmat sem olvasok egyáltalán. De ez valahogy megfogott a magyar, történelmi hátterével.

Ebben a kötetben Emmának már sínen van az élete, megtalálta élete párját, Gábort. 4 gyerekük született, 3 fiú és egy lány. Az ő sorsuk alakulásáról mesél most nekünk Janka, főképp a fiúkéról a második világháború körüli időszakban.

Alapvetően hasonlít ez a könyv is az első regényre. Voltak azonban apró eltérések, amiktől jobban és amiktől kevésbé tetszett nekem annál.
Amiért kevésbé tetszett: a korábbi regényben valahogy valóságosabbak voltak az események, úgy éreztem, hogy itt az írónő két-három helyen kissé elragadtatta magát a romantika terén. A kompos jelenetet nagyon nem kellett volna, a legnyálasabb romantikus filmeket idézte nekem, itt azért dobtam egy hátast... Aztán a 4-ből két gyerek kb. úgy kötött házasságot, hogy előtte 0 vagy 2-3 mondatot váltott csak az első látásra szerelmével, sőt, az egyik párocska úgy sétált ki a korábbi életéből, hogy szó szerint még az ajtót is nyitva felejtették maguk mögött. És persze mindenki szép volt és gyönyörű. Ezek már nálam a "na neeee" kategória, romantika ide vagy oda.

Viszont ami jobban tetszett az előző résznél: a történet érdekesebb volt, lévén, hogy több szereplő sorsa van bemutatva, szövevényesebbek a szálak. A három fiúból orvos, katona ill. festő lett, igazán szép trió :P Az írónő nagyon jó fantáziával keverte az eseményeket, néha még jól meg is döbbentem, már majdnem krimiirói vénát véltem felfedezni benne :)
Aztán itt az aktuális történelem valahogy még jobban beleszövődött a történetbe és ez nagyon tetszett. A korabeli Budapest a korabeli eseményekkel a háttérben, egy szimpatikus család életén keresztül - igazi csemege.

A stílusa és a bája miatt szerintem a trilógia (mert van egy harmadik része is, az Emma lánya) inkább a fiatalabb korosztálynak tetszhet igazán, én már kicsit öregnek érzem magam az ilyen fajta romantikához, ehhez már túl sokat tudok az életről :P De ez nem jelenti azt, hogy ne szórakoztam volna jól és várom már, hogy mi történik a Kóthay család egyetlen lányával, Évával.
Ha a lányom ennél a korszaknál fog tartani magyar történelemből (XX. század fordulója és első fele), tuti, hogy a kezébe nyomom majd. Még röpke 10-12 év :P

8/10

A borítót itt is meg kell említenem: nagyon ízléses és illeszkedik a történethez, tetszik!

U.i.: Jankának a Könyvhéten fog megjelenni az új kötete Virágszál címmel. Nagyon helyes a borítója. A tartalma itt. Én vevő leszek rá :)

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

2010-05-18T18:50:00.011+02:00

Nagyon hatásos könyv. Most, azonnal kell írnom róla, amíg még itt van velem.

Igazi irodalom. Mert hat. Nem élettelen, döglött mondatok.

India, kasztok. Egy ikerpár. Ráhel és Eszta, egy lány és egy fiú. Már attól mások, hogy ikrek, ehhez jön még, hogy anyjuk elvált... Érdekes szimbiózisuk eltörik, amikor a gyerekeket elválasztják egymástól, az egyik az apjához kerül, a másik marad az anyjánál.
23 évvel később találkoznak csak újra... Eszta néma, Ráhel pedig üres. Történt valami akkor, 23 éve, ami kettétörte sokuk életét. Ehhez az eseményhez közelítünk a történet folyamán. Időrend nélkül mesél el az írónő epizódokat abból a bizonyos két hétből. Utalásokat tesz a bekövetkezett drámára. De annyira, hogy az ember pattanásig feszül, mert tudja, hogy valami történni fog, és muszáj tovább olvasnia.

Nem egy vidám történet, hanem kissé nyomasztó és nagyon szomorú. De számomra szinte letehetetlen volt, mert annyira feszített a kíváncsiság és bár tudtam, hogy nem fog jó kisülni belőle, tudtam, hogy nagyot fog szólni. És tényleg. Fülledtség, szeretet, szerelem, "börtön", hazugság, bűn, politika... Egy család minden tagjának egyéni tragédiája. Melyben szinte mindenki megszegi a ... Szeretet Törvényeit. Melyekben előírták, hogy kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire.

Katartikus, torokszorító.

Viszont fennáll az a fura helyzet, hogy a mélységei és a katarzis ellenére nem tudok neki 10/10-et adni. Épp a stílusa miatt. Az élvezetes és hatásos mondatok mellett nagyon sok helyen túlzásokba esett. Aki olvasta, tudja miről beszélek. Hatásvadász, erőltetett, ismétlődő kifejezések, mondatok. Szerintem feleslegesen.
Azt gondolom, hogy a kevesebb több.

Haragszom ezért az írónőre. És remélem most az új könyvét írja :P

9/10.

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!

2010-05-16T09:08:00.008+02:00

Nem tudok túl sok mindent írni erről a könyvről. Igazi murakamis, a Világvége... és a Kafka... vonulatba illeszkedő. Viszont. Valahogy ezek témájának az alapjai találhatóak benne egy egyszerűbb történetbe ágyazva. A szokásos motívumok itt is megjelennek: macska, zene, magány, kék ruha, érettebb nő, álom-valóság határa, a "másik" oldal stb.

Egy fiatal lány, Szumire első szerelemét mutatja be nekünk az író, amely nem szokványos, hiszen a lány egy idősebb nőbe szeret bele. Majd megtudja annak titkát, azaz, hogy Miunak mi változtatta meg alapjaiban az egész életét anno, 14 évvel ezelőtt. Sejtelmes, misztikus, érzelmes, mély, mégis egyszerű ez a történet helyenként nagyon jó ötletekkel. Pl. a szputnyik metaforája nagyon tetszett. Ha elsőként olvasom Murakamitól, akkor biztos, hogy többre értékelném. Így viszont "csak" 8,5/10.

Ami tetszett még benne, hogy itt valahogy jobban megmutatja a humorát az író, mint az eddig olvasott könyveiben. Persze csak valami nagyon finom humorra kell itt gondolni, de ez valahogy üdítő volt ebben a világtól elidegenedett történetben.